A Kiéhezettek alapanyaga, a Mike R. Carey által írt, 'The Girl with All the Gifts' című disztópikus regénye engem még hírből is elkerült, abszolút semmit nem tudtam a könyvről. A történet egy olyan jövőt mesél el, amiben az emberiség egy speciális gomba fajnak "köszönhetően" a kihalás szélére sodródik, ugyanis a fonalas élőlény gyakorlatilag bekebelezi az ember agyát, amivel egy élettelen héjat csinál áldozatából. Tudósok és kutatók egy csoportja természetesen éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy valahogyan visszaszorítsák a zombik uralomra törését, a kulcs ehhez pedig egy Melanie nevű kislány lesz.
Nincs mit tagadni, a Kiéhezettek első blikkre nem tűnhet többnek egy 'Legenda vagyok' rip-off-nak, a film már az első jelenetek során rendkívül felkelti a néző érdeklődését. Amellett, hogy maga az angol író jegyezte a forgatókönyvet, az is egy nagyon fontos tényező, hogy nem egy amerikai filmről beszélünk. Amiért ezt megemlítem az az, hogy a Kiéhezettekben nem csak a fiatal Melanie, de a gyerekek önmagukban nagyon fontos szerepet fognak kapni, főleg morális értelemben. A filmben, gyakorlatilag kimondatlanul feltett kérdések sokkal bátrabbak voltak, mint az egy hollywoodi szuperprodukcióban lehetett volna. Nyilván senkinek nem lövök le semmit azzal, ha elmondom azt, ami az előzetesekben is tetten érhető, hogy többek között Melanie agyát is körülöleli ez a gomba, ami mégsem veszi át teljesen az irányítást a lány felett. Ez a film központi eleme, és messze a legérdekesebb aspektusa volt, ahogy Melanie-hoz viszonyul a kutatóbázis nevelője, Helen Justineau, vagy éppen a kimért és céltudatos Dr. Caroline Caldwell.
Gemma Arterton az empatikus Helen személyében egy teljesen új típusú szerepben bizonyítatta tudását. A brit színésznő filmjeiben rendre hangsúlyos szerepet kapott Arterton nőiessége és vonzereje, beszélhetünk akár a Boszorkányvadászok bőrszerkós stílusáról, vagy a Byzantium már jóval művészibb és érzékibb hangvételéről. Na, itt erről szó nem volt, Arterton egy rendkívül emberi karaktert öltött magára, ami sajnos a film vége felé egyre inkább kezdett háttérbe szorulni, köszönhetően az elsőfilmes Sennia Nanua-nak, aki Melanie-ként teljesen ellopta a showt. A feltörekvő kis színésznő vászonra vitte a gyerekszerepek fehér hollóját: komoly, talpraesett, humoros és szórakoztató egyben, és teszi mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy gyerek ennyire reflexszerűen hoz egy Melanie-hoz hasonló komplex karaktert.
Azok, amiért a cselekmény helyett erről beszélek az az, hogy ha visszagondolok a filmre, akkor nincs jelenet, amiben ne a fertőzött kislány vállalna főszerepet. Nem egy akciófilmről beszélünk természetesen, viszont az érezhetően remekül átgondolt és nem csak pénzszerzés céljából forgatókönyvé adaptált történet egyszerűen annyira érdekes és feszes tempójú volt, hogy lazán földbe döngölte hentelős műfajtársait. A cselekmény egyébként nagyon érdekes, mert valójában nem nagyon történik semmi a filmben. Pontosabban nehezen tudnám megmondani, hogy alapvetően hol van az a bizonyos A és B pont, amiben egy ehhez hasonló lineáris felépítésű mű mozogni szokott. Mert ilyen szempontból valóban nem szólt többről a film, minthogy egy katona, egy tudós, egy nevelőnő és egy kislány mennek valahova, ahol remélhetőleg kevesebb éhes zombi van. Ami viszont mindeközben történt tette igazán emlékezetessé a Kiéhezetteket.
Az előbb felsorakoztatott személyek mind-mind hűen és hihetően viselkedtek karakterük fényében, ami viszont igazán zseniális volt Colm McCarthy rendező és Mike Carey filmjében, az a részletekben megbújt jellemfejlődés. A nevelőnőt nem számítva Melanie-ra eleinte mindenki egy korcsként, mintsem gyerekként tekintett, ami számos, rendkívül jelenetet fog generálni a film során. Hiába a sok pozitívum, az egyetlen, ami Sennia Nanua játékához felért, az a viszonylag ismeretlen Simon Dennis operatőri munkája volt. Általában ez az, ami meglepően látványos szokott lenni az alacsony költségvetésű filmekben, itt viszonyt sokkal inkább narratív szempontokból emelkedett ki, gondolok itt az összes jelenetre, amiben Melanie-t követhettük nyomon. Talán még soha nem olvastam olyat, hogy "színész és operatőr" összhangja, ezt viszont itt már a film közben is éreztem néhányszor, gondolok itt Melanie városban barangolós, vagy a kult-státuszra pályázó "törzsi" jelenetre. Átgondolt és jól megírt forgatókönyv, hangsúlyoznám még egyszer.
Ami viszont egyértelműen kiemelte a Kiéhezetteket a műfaj (képzelt) korlátaival teli pöcegödréből, az a lezárás, ami azon kevés finálék közé tartozik életem során, amire a legkevésbé SEM számítottam. Nem is az, hogy nem számítottam, hanem meg sem fordult a fejemben. El tudjátok képzelni, hogy ez mennyire üdítő érzés a kliséhegyek közepette? Melanie karakterfejlődése, a végső döntése egy teljesen más megvilágításba, egy másik dimenzióba helyezte át a filmet, amin a fogékonyabbak legalább napokig fognak még kattogni. Sokkoló, elgondolkodtató, művészi és egy szempontból totálisan abszurd befejezés. A Kiéhezettek izgalmas, eredeti, humoros és drámai egyszerre. Az elmúlt évek egyik legkellemesebb meglepetése, hát még a műfaján belül.
Értékelés: 75%
Akiknek ajánljuk:
- A zombi-téma szerelmeseinek, főleg, ha mellette még valami többre is vágynak.
- Azoknak, akik anno szerették a Legenda vagyok-ot.
- Azoknak, akik szeretik a bátrabb, merészebb alkotásokat.
Akiknek nem ajánljuk:
- Azoknak, akik számára létfontosságú a változatos cselekmény.
- Azoknak, akik egy World War Z féle látványos, akciódús zombis filmre vágynak.