Folytatást készíteni piszok nehéz. Miért is? Mert ami az első részt jóvá teszi, azt másodszorra elsütni már önismétlésnek, fáradtnak hathat. Ha pedig eltérünk az útiránytól, akkor pont a közönség haragját vívhatjuk ki, akik az első rész elemeit (vagy ahhoz hasonlókat) várnak viszont, csak nagyobb, látványosabb kivitelezésben. Ördögi (arany)kör ez, amit sajnos még Matthew Vaughn-nak sem sikerült feloldania, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne még mindig piszkosul szórakoztató az egész.
2015-ben a "kémek évét" a Kingsman: A Titkos Szolgálat nyitotta és azon nyomban meg is nyerte magának. Pofátlanul, mégsem tapló módon volt vicces, vissza hozva azt a klasszikus szórakoztatási faktort, amit egykor a mostanra magukat túl komolyan vevő Bond-filmek - és úgy zusammen az egész zsáner - magáénak tudhat. Ezzel együtt véres görbe tükröt is állított az egész elé, némi kritikai éllel osztálykülönbözőségekről és a túlnépesedésről. Guy Ritchie egykori producere saját elmondása szerint is élvezte a szuperhősök világát, valamint hálás volt a lehetőségért, hogy Bryan Singer "kölcsönadta" neki a mutánsokat, de bevallottan a kémek világa az ő terepe. Olyannyira, hogy a Mark Millarral közösen jegyzett képregényét adaptálta, de annak csak bizonyos elemeit használta fel és egy teljesen új matériát alkotott, ami az alapanyagnál is messze jobb volt. Érezhető volt, hogy Vaughn-nak a szíve ügye volt a projekt (a filmet is néhai édesanyjának ajánlotta), de amikor a filmet készítette még nem gondolkodott folytatásban.
És talán ebben mutatkozik meg Az Aranykör legfőbb problémája. Az első rész kerek egész volt, amelyben szépen végig volt vezetve Töki rút kiskacsa története, avagy egy modern My Fair Lady volt, csak rengeteg vérrel, káromkodással és nem kevés profánsággal. Viszont az szembeötlő volt, hogy ebben a világban egy filmnél lényegesen több rejlik - hiszen a 007-es is több mint 50 éve nyomja az ipart, jobbára változatlan recepttel - ehhez azonban fogcsikorgatva újra kellett indítani a karaktereket, új konfliktusokat, célokat adni nekik. Vaughn érezhetően nem akarta megcsinálni a saját filmje remake-jét - bizonyos értelemben nem is tudta volna, hiszen az egy tipikus eredetsztori - és ez dicséretes is, ugyanakkor állandó forgatókönyvíró társával, Jane Goldmannel most nem találták el megfelelő arányban a tónusokat.
A frissességet kár lenne számonkérni az új epizódon, mivel azt az újszerűséget, ami az első sajátja volt lehetetlenség újrateremteni, viszont újat teremteni se nagyon sikerült. Az előzetesek, a készítők nyilatkozatai mind egy őrültebb kalandot ígértek, ami most már egy igazi Kingsman (avagy Bond) küldetést takar, miután Tökin és Merlinen kívül az egész szervezetet eliminálják, az ügy felgöngyölítéséhez pedig amerikai kollégáik segítségét kérik, miközben egy-két régi ismerős is visszatér. Érezhető, hogy Vaughnnak az elmúlt 10 évben mindig volt alapanyaga, amihez nyúlhatott és a saját képére formálhatta, most azonban Goldmannel saját magukra voltak hagyatkozva, hiszen Millar képregénye már nem állt a rendelkezésükre és ez azonnal szembeötlik. Még fel sem ocsúdtunk a stúdió logókból, máris egy fékevesztett üldözés közepén találjuk magunkat, amelyben tényleg megmutatkozik a rendezőre jellemző stílus és kreativitás, azonban ezek most jobbára tényleg csak az akciójelenetekre korlátozódnak, amelyek rajzfilmszerűen túlpörgetettek ugyan most is, de egy olyan sincs, mint az előző rész templomi mészárlása, vagy "agyeldobós" fináléja.
Vaughnék az első részben a Kingsman köré saját mitológiát körítettek, amit szépen lassan építettek fel, Töki személyes kisebbségi konfliktusa, valamint a nevelőapjával való viszonya átérezhető volt. Az amerikai Statesman viszont közel sincs ilyen jól felépítve, ahogy Töki párkapcsolati drámája sem az első részből ismert, mindenre nyitott svéd hercegnőjével sem. Az amerikai kollégák jóformán csak statisztálnak - Bridgesnek és Tatumnak nettó 2 perc, ha jut - és nincs kiaknázva a köztük feszülő kulturális különbség, ahogy a Julianne Moore alakította Poppyban sem. Pedig az antréja nagyszerű ennek a mosolygó bestiának, aki olyan, mintha egy Breaking Bad-en szocializálódott Martha Stewart klón volna, viszont az első rész Samuel L. Jackson Valentine-jával ellentétben nincs eleget jelen - aki maga is szinte már főszereplő volt - a benne rejlő elborultságnak csak egy töredékét kapjuk meg.
Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy rossz filmről van szó, meg kell nyugtatnom mindenkit, hogy erről szó sincs, mivel Vaughnnál kevesebben értenek jobban jelenleg a pimasz, szókimondó és színtiszta szórakoztatáshoz. A rendező James Gunnhoz és Joss Whedonhoz hasonlóan ezúttal érzelmesebb húrokat is megpenget második nekifutásra, miközben látványosan emeli a téteket és mindig (de tényleg mindig!), amikor éppen elkezdenél unatkozni, vagy azt hinnéd teljesen kiszámítható az egész, bedob valami váratlant és felzavarja az állóvizet, legyen szó akcióról, vagy humorpetárdákról. A figurái - nem kis részt színészeinek hála - még mindig imádni valóak, különösen a három címszereplő szuper ügynök Egerton, Strong, valamint az erőltetetten visszaráncigált Firth (habár utóbbi ebbe a világba belefér), és emellett szédületes tempót diktál, ami most lényegesen több helyszínen mozog.
Vaughn tehát elhagyta a járt utat a járatlanért, hiszen karrierje során először csinált folytatást és valóban nem az első rész mását készítette el, miközben a James Bond párhuzamok, utalások továbbra is jelen vannak, továbbá a világmegmentéssel bedobnak egy újabb aktuális kérdéskört, amit viccesen elütnek, mégsem lehet félvállról venni. Az anyagban rejlő potenciált viszont nem sikerült kellő mértékben kihasználnia, ami csak az első rész fényében sajnálatos, máskülönben a legtöbb modoros blockbusterrel szemben mutatja meg mit is ér egy vagány, laza és tökös akciókomédia, amely továbbra is királyként tündököl a blockbusterek és a franchise-ok egén.