Gyanítom, hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, mintha a többszörnézős, vagyis hova tovább a legalábbi egyszeri szórakoztatást nyújtó vígjátékok megkoptak volna az utóbbi években. Míg a 2010-es években egymást érték az újabb filmek Seth Rogenéktől, nem is beszélve a Másnaposok trilógiáról, vagy a 21 Jump Street, illetve a Förtelmes főnökök duológiákról, addig alaposan meg kéne erőltetnem magam, ha a 2020 utáni színtiszta vígjátékok között kellene keresgélnem egy emlékezetes darab után.

Ebben a kritikában nem fogom boncolgatni ennek a sajnálatos trendnek a miértjét, ellenben annyit elöljáróban kijelenthetek, hogy a Kivert kutyák megtöri ezt a negatív szériát.

Az angolszász országokban a "Dog Days of Summer", azaz a nyár legmelegebb napjaira időzített ebes kaland ugyanis hozza azt, amit a trailerek is sugalltak: egy szókimondó, vicces, de mégis univerzális üzenetet is megfogalmazó filmes élményt, amit szívesen fogunk időről időre újra elővenni.

Reggie-nek, a kutyának (Will Ferrell szinkronizálja az eredetiben) egy borzasztó gazdája van. Doug (Will Forte) csupán egy randimankót lát bele, ám amikor a női elhagyják őt, már nem veszi semmi hasznát az ebnek. Sajnos Reggie megingathatatlan hűsége még akkor sem kérdőjeleződik meg, amikor Doug kirakja őt a szomszédos városban, ami röpke háromórás autóútra van az otthonuktól.

Reggie-t gyorsan felkarolja a már régebb óta kóborkutyaként tengődő Bogár (Jamie Foxx), majd megismerkedünk Maggie-vel (Isla Fisher) és Vadásszal is (Randall Park), akik bevezetik új társukat a kóbor élet napfényes oldalába. Az észrevételeik alapján Reggie rádöbben, hogy Doug mégsem az a jó gazdi, mint amilyennek szeretné őt látni, úgyhogy felkerekedik, hogy bosszút álljon azon, amit Doug a legjobban szeret - hogy mi is az pontosan, azt meghagynám a filmnek. Eme bosszúhadjáratot azonban nem egyedül kell megtennie, hiszen újdonsült barátai is vele tartanak a hosszú úton.

Josh Greenbaum rendező Dan Perrault forgatókönyvét vitte vászonra, ami azzal az egyszerű koncepcióval játszik el, hogy milyen lenne egy olyan kutyás film, ami kifejezetten felnőtteknek szól. Anno valami hasonló ötletcsírából keletkezhetett az első olyan animációs film is, ami szintén nem a gyerekeket célozta meg közönségnek, és amennyiben a Kivert kutyák kasszasiker lesz, akkor könnyen lehet, hogy egy új műfajtematikát alapozhat meg. Egy ilyen rajt után ezt nem feltétlenül kéne bánni.

A Kivert kutyák egyik erőssége, hogy a tavalyi Chip és Dale: A Csiper Csapat filmhez hasonlóan a forgatókönyv nem állt meg a koncepció alapjainál, hanem egy teljes körű kutyaperspektívát dolgozott ki. Meg lehetett volna úszni olcsón a dolgot, és csupán azáltal felnőttessé tenni a történetet, hogy ebben kutyák káromkodnak a szinkronhangjaikon keresztül. Ám a poénok zöme inkább a kutyás habitusokra építkezik: a megingathatatlan hűség, egymás szaglászása, a postások gyűlölete, és még sorolhatnám a kutyákra jellemző dolgokat, amiket kreatívan forgat ki a film. Tény, hogy néha indokolatlannak tűnhet egy-egy, a szexualitásra kihegyeződött humor, de összességében egy kellemes mixet kapunk olyan jelenetekből, melyek a rekeszizmaink megmozgatását célozzák meg.

A CGI, mert azért az is akad a filmben, pedig a négy főszereplő kutyánál tökéletes lett. Azonban akad egy-két mellékszereplő eb, akikre már látszólag nem jutott annyi törődés és pénz, hogy szintén realisztikus legyen a szájuk mozgása. Ez apró kellemetlenség, amin könnyen túl lehet lépni, főleg azok minimális játékideje miatt.

Ha már kutyás filmről van szó, akkor pedig nem maradhat el a reflexió és kitekintés a tematika meghatározó darabjaira sem. Maga a visszaút görbe tükröt állít olyan klasszikusok elé, mint az Úton hazafelé vagy a Lassie hazatér, hiszen míg ezekben a filmekben a gazdi iránti hűség vitte előre a főszereplőket, addig a Kivert kutyákban a bosszú. Emellett pedig egy meglepetés cameó is belefért a cselekménybe, amit az Egy kutya négy élete/útja nézői értékelnek majd igazán.

Bár olykor túlságosan alpárinak tűnhet a Kivert kutyák, azonban az általa megfogalmazott üzenet egyértelmű. Nemcsak kutya-ember, hanem emberi kapcsolatok között is rengeteg olyan akad, ami bántalmazáson, kihasználáson alapul, és ahol a bántalmazott fél érezheti magát rosszul, ha ezt felrója a másiknak. Még ha egy elnagyolt megvalósításban is, de Greenbaum filmje rávilágít és megerősít minket abban, hogy ez egyáltalán nem oké, és igenis le kell zárni az ilyen kapcsolatokat. No meg az örök érvényű adut sem hagyja kijátszatlanul, ami a barátság fontosságát emeli ki.

A Kivert kutyák remek szórakozásnak fog bizonyulni azoknak, akik nem bánják, ha egy film néha túltolja a cifra káromkodásokat (azért hála a magyar nyelvnek, ez a szinkronban biztosan változatosabb lett, mint az eredeti angolban, ezáltal viccesebb is), de még azokat is bátorítanánk megtekintésre, akiket ez általában zavar. Elvégre kutyákkal minden más, és sokszor jobb is lesz, mintha csak sima emberekkel játszódna egy történet.