Meg kell becsülnünk minden hazai animációs produkciót, legyen az rövidfilm vagy egy hosszú ideje készülő sorozat egy epizódja, ugyanis rengeteg idő és persze emberfeletti munka eredménye a kész alkotás. Miközben a hollywoodi stúdiók "futószalagon" szállítják az újabb egész estés meséket, idehaza sokkal lassabb, talán nehézkesebb is ez a folyamat. Épp ezért, ha mégis mozivászonra kerül egy magyar rajzfilm, azt nekünk nézőknek támogatnunk kell, hogy még több készülhessen.

Gauder Áron közel húsz évvel ezelőtt már letette a névjegyét a Nyócker című filmmel, ám aki ahhoz hasonlót vár tőle, picit csalódni fog, ugyanis legújabb alkotása, a Kojot négy lelke egy gyönyörű szép mese, egy óda a természethez.

Ezek alapján nehogy azt gondoljátok, hogy a Kojot négy lelke egy művészfilm, vagy hogy pusztán csak egy kis réteg fogja tudni élvezni és érteni a mondanivalóját. Talán nem ez lesz hétvégente egy négyéves forma kisgyerek számára az első számú választás a tévé előtt, de a kisgyerekek is megtalálhatják benne mindazt, ami vonzó lehet, amiből tanulni tudnak (hiszen a mesék lényege, hogy tanítsanak), a felnőttek pedig élethelyzetüktől függően sok mindent kiolvashatnak az egész estés filmmé összegyűrt indián teremtéstörténetből.

A kicsivel több mint százperces játékidő alatt a film szinte átfolyik a nézőn, egy pillanatra sem érződik laposnak vagy unalmasnak, pedig a mai filmekkel ellentétben se kapkodó vágások, se eszeveszett akciók nincsenek benne. A Kojot szépen lassan csordogál a maga medrében, amíg magával nem sodorja a nézőjét. Szép, de mégis van humora, a legváratlanabb helyeken nevetteti meg a nézőt, kreatív, szellemes módon, maximálisan kihasználja azt a szabadságot, amit az animáció nyújtani képes.

Az indián hiedelemvilág, ez a már-már bibliai erejű mese annyira csodálatos és annyira szép minden amit látunk, hogy kedvem lenne odaköltözni arra a békés, ártatlan szigetre, amelyet még nem hódított meg, még nem tört be és nem hajtott uralma alá a mindent kizsigerelő emberiség.

Az alkotók szándékai közt szerepelt a népnevelés, a film mégsem lett didaktikus, nem akar erőszakosan megtéríteni senkit és azt sem várja el, hogy miután megnéztük, kötözzük magunkat a kivágni kívánt fákhoz. A Kojot négy lelke elmeséli, hogy a teremtő, a Nagy Öreg hogyan alkotta meg a világunkat, hogyan gyúrta a földeket és a hegyeket, az állatokat és a növényeket mindössze egy kis sár felhasználásával. Hogyan alkotta meg dühében a villámot, és hogyan jelent meg álmában a "gonosz", az "ördög", a bajkeverés mestere, maga Kojot, aki halált hoz és ellenségeskedést szít, de aki nélkül a jót sem tudnánk értékelni.

A film képi világa lenyűgöző, ahogy látjuk a teremtés folyamatát, sorban bukkannak elő a növények, születnek meg az állatok és benépesül a Föld. Picit olyan volt, mintha az Avatart nézném, ott éreztem legutóbb hasonlót. Gauder Áronék stílusa tényleg meseszép, akár egy természetfilmet is megnéznék tőle, ha így megrajzolná a minket körülvevő világot.

Az Avatar-érzéshez pedig az is hozzájárult, hogy a két főszereplő embernek (merthogy vannak állathősök is), az indián "Ádám és Évának" Széles Tamás és Pikali Gerda a hangja, akárcsak James Cameron filmjében a két főszereplőnek. 

A Kojot négy lelke egyszerre tisztelgés a természet szépsége és nagysága előtt, emlékeztet minket arra, hogy nem csak mi, emberek vagyunk itt a Földön, megmutatja, hogyan lehetne élni visszafogottabban, lassabban, békében és összhangban a többi élőlénnyel, önmagában a természettel és olyan vonzóvá teszi ezt az egészet, a mi világunkat, hogy nem értem, mégis miért nem így létezünk?