Nagyon rég láttam olyan nagyot markolni kívánó pofára esős filmet, olyan igazi trash szórakoztatást, aminek bénaságait baráti társaságban lett volna kedvem mutogatni, hogy együtt szakadjunk és kommentáljuk a film komoly pózban előadott átlátszó butaságait. Sajnálatomra manapság a hollywoodi filmfelhozatalra jellemző lett egyfajta önirónia, paródiába átforduló stílus, és a saját, földtől elrugaszkodott koncepcióikat nevetik ki, összekacsintva a nézővel, hogy "mi sem gondoltunk ám ezt komolyan".

Ilyenkor érzem azt, hogy egyes alkotásokról beszélni sem érdemes, ők is elismerik, hogy béna ez a film címszó alatt összehozott baromkodás, én is tudom, hogy az, konkrétan alkotói szándék sincs, aminek legalább a feltárása egy érdekes procedúra lenne egy olyan filmkedvelő számára, mint én. Na a Konstrukció mindennek az ellentéte. 

A rendezői székben ülő Robert Rodriguez írta meg a sztorit még 2002-ben (amire azóta is úgy hivatkozik, hogy az egyik kedvenc története), és az egész film szellemiségét átjárja a '90-es évek szemlélete, az őrült, tudományosan értelmezhetetlen ötlet fapofával való előadása. De mi is a történet? Danny Rourke (Ben Affleck) detektív elvesztette a lányát: egy szellemileg zavart férfi elrabolta őt egy parkban, azóta se tudni hol a lány, a férfinak pedig nincsenek emlékei az esetről. Eközben feltűnik egy Dellrayne nevű fickó, aki pár szóval irányítása alá tudja vonni az embereket, bankrablásokat követ el ily módon, majd kiderül, hogy köze lehet Rourke lányának eltűnéséhez. Másfél óra az egész film, a cselekmény megállás nélkül pörög, körülbelül a 20. percben Rourke találkozik Dianával, aki elmeséli, hogy ő és Dellrayne egyazon hipnotizőr háttértársaságnak voltak a tagjai, de Dellrayne, aki a legnagyobb hatalmú hipnotizőr volt, át akarta venni az uralmat, és most el akarja varrni az utolsó szálakat is, hogy senki ne tudja, ki ő.

Kezdem azzal, hogy a történetet az elejétől kezdve nagyon nehéz komolyan venni, hiába az akciófilmes jelenetek és komolykodó dramatizálás, de főleg azért van ez, mert ahogy halad előre a cselekmény, egyre rugalmasabban kezeli a film a saját szabályait. Láttunk már ilyen elmetrükkökre épülő sztorikat, elég csak a Danny Boyle-féle Transzra gondolni, viszont a Konstrukció mindenfajta életszagúságtól távol indítva kezeli a hipnotizálás mibenlétét, miszerint Jedi elmetrükk ("nem ezeket a droidokat keressük") módra elég pár szót intézni egy-két, vagy akár egy tucat embernek, és onnantól kezdve a valóság át lett írva az elméjükben, és semmilyen módon nem zökkenthetőek ki ebből az elmeállapotból. Ez a szupererő már ezen a ponton elég lenne, hogy hosszabb elbírálás nélkül felvegyék az illetőt Az Igazság Ligájába, de ahogy halad előre a cselekmény, a hipnotizáláshoz már nem kellenek szavak se, de olybá tűnik, hogy még a közelben se kell gyakran lenni, hogy begombázott hatást érjen el a főgonosz hipnotizőr az embereken. Egy ponton már teljes értetlenség lett úrrá rajtam, hogy miért nem egy természetfeletti erővel magyarázzák ezt, és épült volna eköré az egész film, minthogy ilyen hipnózisos blöffel próbálnak beetetni minket.

Valóban olyan az egész film, mintha a '90-es évekből, korai 2000-es évekből utaztatták volna előre az időben: ezerszer látott toposzok, klisék és akciószekvenciák. A Konstrukció egész struktúrája azt az érzést kelti, hogy ez a filmet már tucatszor láttuk, csak hipnotizőr társaság helyett mágusok, vagy szuperképességekkel rendelkező bérgyilkosok voltak a fura klub tagjai (lásd: 2008-as Wanted). Minden dialógust hallottunk már egy-egy ilyen jellegű filmben, de a színészek mégis olyan magabiztossággal adják elő magukat a kamerák előtt, hogy én kezdtem furán érezni magam. Egy Late Night Show paródiát nézek, csak engem nem avattak be, hogy ez nem is valódi film?

Illetve a filmnyelvi stílusjegyek folyamatosan elárulják a jeleneteket, hogy azért van kiemelve egy-egy semmitmondó dolog, mert amikor jön a csavar, vagy többedik fordulat, akkor majd a csavaros csavarok nagykönyve szerint visszanézzük montázsban ezeket a snitteket, hogy elcsodálkozzunk, nem is arról volt szó, amit elsőre gondoltunk. De mivel a Konstrukció nagy lazasággal kezeli, mik történhetnek meg a hipnotizőrök fantasztikus világában, ezért a fordulat is pont olyan semmiből érkező hókuszpókusz logikájú esemény.

A fentiek tükrében igazán megmosolyogtató, hogy a Konstrukció önmagát okosnak éreztetően pózol másfél órán keresztül, de bénaságaival együtt mégsem bosszantóan, vagy felháborítóan, inkább a bájos módon adja elő magát. Pont ezeknek hála szórakoztam rettentően jól Robert Rodriguez legújabb agymenésén, az egyik legjobb rossz film, amit az utóbbi években láttam. Másfél órás játékidejében megállás nélkül pörög a cselekmény, folyamatosan dobálja be a világépítő marhaságait már 20 éve is idejétmúlt klisék közepette. Céljában kiszámítható, logikájában mégis kaotikus massza, aminek középpontjában Ben Affleck (vagy inkább Sad Affleck) megfáradt arccal, üveges szemekkel meredve maga elé értetlenkedik (velünk együtt), hogy mi a fene folyik itt tulajdonképpen.

Nem könnyű a dolgom, hogy megfogalmazzam, milyen film is ez a Konstrukció, hiszen ha magamból indulok ki, pontosan olyan jellegű bűnös élvezet, egy ambiciózus, komolyan pózoló marhaság, amit széles mosollyal néztem végig, és a másfél órás játékidő pont elég rövid volt ahhoz, hogy ne kezdjen el lefárasztani ez a formula. De objektív szempontokból ez egy komolyan vehetetlen, rosszul megírt, koncepciójában sem igazán működő alkotás, ami azoknak tud újat mutatni, akik nem igazán láttak még ilyen jellegű filmet sosem. Moziban nem is, de egy filmkedvelő haverral együtt egy beszélgetős filmezésre otthon akár ajánlani is tudom.