Hirdetés

Kritika: Judas and the Black Messiah

|

A Filmakadémia az Oscar-jelölések kiosztásánál úgy ítélte meg, hogy a Judah and the Black Messiah (Júdás és a Fekete Messiás) c. filmnek nincs főszereplője. Jogos-e a megállapítás?

Hirdetés

Minden Oscar-szezon közeledtéről elmondható, hogy megsokszorozódnak azoknak a filmeknek a megjelenései, amiket - kissé rosszindulattal fogalmazva - a szoborért gyártottak. Természetesen az "Oscar-film" jelzője alapvetően nem predesztinálja, hogy az adott filmalkotás klisés, unalmas és szájbarágós lesz (sőt!), de el kell ismerni a gálára egyenes utat jelentő filmkészítési recept létezését is. 

Hirdetés

Az eddig főként televíziós szériákon dolgozó Shaka King (Shrill, People of Earth) a '60-as évek Amerikájába vezeti el a nézőt, amikor az afroamerikaikból álló Fekete Párducok radikálisnak mondható mozgalma borzolta a kedélyeket. A történet elsősorban a szervezet vezetőjére, Fred Hamptonra (Daniel Kaluuya) és a szintén fekete Bill O'Nealre (Lakeith Stanfield) fókuszál, akik közül az utóbbi az FBI beépített embereként teszi jóvá korábban elkövetett bűntetteit. King filmje a kettejük között kialakuló barátságot, a kettős élet kihívásait és a szervezet politikai küzdelmeit mutatja be.

Lehetetlen a film kapcsán megkerülni a tavaly nagy port kavaró Black Lives Matter-mozgalmat, aminek az indikátora egy fekete férfi ellen elkövetett rendőri túlkapás folyamán bekövetkezett emberölés volt. A tragikus esetet tüntetések és felszólalások követték, melyek rendkívül megosztották leginkább az Egyesült Államok sajnos mára politikai törzsekké alakult társadalmát. A Judás és a Fekete Messiás természetesen nem használta ki pofátlanul a BLM adta reflektorfényt (a hasonló témájú filmeket a feszült helyzettől függetlenül is szeretik az Akadémiánál), de üzenetét tekintve akadnak párhuzamok (pl. a rendőri túlkapás), melyek 2021-ben különösen jól állnak egy filmnek.

Shaka King alapvetően O'Neal személyes drámáján keresztül mutatja be a Fekete Párducok világát, melynek működése és ideológiája, ha nem is egészében, de javarészt megcáfolja a mozgalomról alkotott képünket. Ezt csupán személyes példa alapján tudom alátámasztani, de ha egyetemi tanulmányaim során előkerültek a Párducok, mindig a "szélsőséges" és az "erőszakos" jelzőkkel illették őket. A rendező ezzel ellentétben inkább humanitárius szervezetként ábrázolta, akik hellyel-közzel összetűzésbe kerültek a karhatalommal. Talán elhamarkodott döntés ezt felróni a film hibájának, mert egyikünk sem volt ott, de van egy olyan érzésem, hogy King kicsit kiszínezte a '60-as éveket ebből a szempontból. Nem arról van szó, hogy a mozgalom tagjai egytől-egyik az ártatlanság megtestesítői voltak, hanem az eszközeik és a politikai közhangulatra gyakorolt hatásuk merőben eltért a filmben látottaktól.

A film legnagyobb erőssége a karakterek komplexitásában rejlik, ami leginkább az O'Neal által bejárt úton keresztül érzékelhető. A múltat a háta mögött szeretné hagyni, ugyanakkor a közeg miatt számtalanszor lelkiismeret-furdalás gyötri és bizonytalanná válik. A filmben néhány percre megjelenik az igazi, már idősebb O'Neal is, aki váltig állítja egy vele készült interjúban, hogy a mai napig helyesnek tartja, amit tett. Utána nem sokkal öngyilkos lett. A beépülés során a megbízó FBI ügynök, Roy Mitchell (Jesse Plemons), tartotta benne a lelket és tüzelte fel olyannyira, hogy már-már ripacskodóan fanatikus Párducként viselkedett. Mitchell figurája azért is érdekes és összetett, mert bár jelen esetben az afroamerikaiiak érdekérvényesítését próbálta elfojtani, a Ku-Klux-Klan ellen is folytatott már nyomozást. Az érem másik oldalán pedig ott van Fred Hampton, aki főként kiváló szónoki tehetségének köszönhetően volt képes a mozgalom élére állni és a feketék jogaiért küzdeni. A három jellem közül mégis ő mondható a legkevésbé árnyaltnak, mert neki mindig a közösség érdekei lebegtek a szeme előtt.

Egyoldalúsága viszont nem róható fel hibának, mert egyrészt a vezér-archetípus ezt a viselkedésformát követelte meg, másrészt ahogy Stanfield az övéből, úgy Kaluuya is a lehető legtöbbet hozta ki a karakteréből. Itt vetődik fel a kérdés, hogy filmünknek két főszereplője, vagy két mellékszereplője van? A Filmakadémia döntése szerint az utóbbiról van szó, ugyanis mindkét színészt ebben a kategóriában jelölte Oscarra. Az én meglátásom szerint a film történetvezetése és a karakterek kidolgozottsága alapján inkább két főszereplővel van dolgunk, akiknek a sorsa egybefonódott, ugyanakkor különböző célok vezérelték a cselekedeteiket. King remekül ötvözi ezt a fennálló ellentétet, és a kiváló alakításaik mellett emiatt válnak igazán a cselekmény fonalának vezérformálóivá. 

A Judas and the Black Messiah a tipikus Oscar-film a maga öt jelölésével, és ezalatt most mind a pozitív, mind a negatív jelentést értem. A színészi kvalitások, a téma fontossága (a rendőri erőszak, az afroamerikaiiak társadalmi helyzete) és a karakterek személyes küzdelmének drámai prezentálása miatt érdemes megnézni és beszélni róla, de inkább csak egy újabb lecke a témában, mint az év legjobbjainak egyike.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Kritika: Judas and the Black Messiah

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretik a fekete közösségről szóló filmeket.
  • Akik szeretik a történelmi filmeket.
  • Akik szeretik a tégla-filmeket.
Kinek Nem
  • Akik egy kiemelkedő filmet várnak a műfajban.
  • Akik egy izgalmas thrillerre számítanak.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A Project029 Magyarország Kft. közleménye
Bezár