Hirdetés

Kutyák szigete - Kritika

|

A Wes Anderson-művek ezúttal Japánt "Wes Andersonosítják" miközben ódát zengenek leghűségesebb barátunkhoz, a kutyához.

Hihetetlen, hogy Wes Anderson immár 4 éve nem jelentkezett nagyjátékfilmmel! Igaz viszont, hogy (a címében számunkra oly kedves) A Grand Budapest Hotel gyakorlatilag a mennybe ment és 4 Oscar-szoborig vitte a Legjobb smink, Legjobb díszlet, Legjobb jelmez és Legjobb filmzene kategóriában. Ezekből is kitűnik, hogy Anderson vizualitása valóban annyira pazar, hogy az díjra érdemes. Igazi nagybetűs szerzői filmes ő, akinek mégis sikerült a hollywoodi stúdiórendszeren átütnie a látásmódját, filmjei narratívája, azok jellegzetes szimmetriája senki máséval sem összetéveszthető, ráadásul ehhez nem kis nevek asszisztálnak és  ezúttal sincs másként: Bill Murray, Harvey Keitel, Jeff Goldblum, Bob Balaban, Edward Norton, Jason Schwartzman, Tilda Swinton, Frances McDormand mellett újonnan csatlakozó tag Scarlett Johansson, Bryan Cranston, Greta Gerwig, Ken Watanabe, vagy maga Yoko Ono, aki egy Yoko Ono nevezetű tudóst szólaltat meg (nem vicc!). Már ebből az illusztris szinkron listából tudni lehet, hogy nem hétköznapi Anderson mesével lesz dolgunk, és akkor még sehol se kezdtünk bele ebbe az egyszerre sötét, mégis bájos mesébe.

Hirdetés

Ugyanis az a Kutyák szigetében is szembeötlő, hogy Anderson groteszk látásmódjának ez a lehető legtökéletesebb kifejeződése, amelyben a Fantasztikus Róka Úr után kivételesen nem irodalmi alapanyaghoz nyúlt, hanem jóbarátaival és kollégáival, Jason Schwartzmannal, Roman Coppolával, valamint a japán íróval és színésszel, Kunichi Nomurával (aki a film gonoszát, Kobayashit szólaltatja meg) hozta tető alá ezt a disztopikus mesét. Eszerint a jövő Japánjában a kutyák egy titokzatos vírust terjesztettek el, ezért Megaszaki polgármestere egy közeli, szemétlerakóként funkcionáló szigetre száműzi az összes ebet, amíg meglelik az ellenszert (amihez persze nem sok éreke fűződik), azonban elárvult unokaöccse, Atari utánuk megy, hogy meglelje száműzött kutyusát, amelyben természetesen segítsége is akad a négylábúak képében.

A történet magva így leírva még akár egy Disney-filmbe is elmenne, ahogy a fiú és az ebek egy sajátos Odüsszeián mennek keresztül a játékidő során, azonban Anderson és kollégái lényegesen relevánsabb dolgokról mesélnek benne, úgy mint népirtás vagy éppen a totalitárius rendszerek hazug, embereket manipuláló természete, amely jellegében a rendező szerint is közelebb áll egy Akira Kurosawa mozihoz. Egy animációs filmtől nem feltétlenül ezt várná el az ember! Mindemellett meglepő, hogy A Grand Budapest Hotelben felsejlő fekete humort és fel-felsejlő brutalitást sikerült áthozni, sőt mi több, tovább növelni: itt egy leharapott fül, emitt egy mérgezés, amott meg egy veseműtét. Természetesen ettől még nem lesz egy vérgőzös mese a Kutyák szigete, csupán még jobban aláhúzza ezekkel a ronda, rühes, mégis imádni való kutyákkal teli történet lényegét az emberi kegyetlenségről.

Mert mindezek ellenére ez mégiscsak egy óda kedvenc négylábúinkhoz, amit az eredeti címben rejlő szójáték (Isle of Dogs=I Love Dogs) csak még inkább kiemel. Ők a főszereplők, az ő hűségük, bajtársiasságukat emeli a pátosz legkisebb jele nélkül is Anderson piedesztálra, sokkalta inkább humorral, a kutyák jellegzetes viselkedésével, gondolkodásmódjával tarkítva mindazt, amiért szeretjük őket. Azonban humora - pláne ha nem vagyunk vevők Anderson abszurditására - mégis inkább az első rangú stop-motion animációban jelentkezik: annak aprólékosságában, kézzelfoghatóságában ahogy például egy szereplő leporolja magát, vagy ahogy nem csak a szőrszálaikat, hanem a rüheiket, a sebeiket megtudjuk számolni az ebeknek, (azokból pedig van jónéhány), amitől egyszerre fogja el az embert viszolygás és feszengés, hogy ezeket a kedves jószágokat így látja. Minden képkocka festménybe illő, akár a szeméttelepek mocskáról, akár a gyönyörű tájképekről legyen szó, amit Alexandre Desplat taiko dobokon és morajló férfikóruson alapuló, masszív zenéje igazi hőskölteménnyé emel.

A végére azonban ezzel az audiovizuális költeménnyel már óhatatlanul telítődik az ember, a Goldblum-Norton-Murray-Balaban négyes által megszólaltatott kutyákból pedig többet is elviselne az ember, ahogy vicces mellékkarakterekkel sem kezd igazán semmit a szkript, annyira Atarira és az öntörvényű kutyára, Vezérre (Cranston) koncentrál, amely forgatókönyv helyenként az időbeli ugrások miatt így is csapongóvá válik. Viszont ezekért még így is bőségesen kárpótolja az embert a Japán (pontosabban Wes Andersonosan Japán) atmoszféra, amire rájátszik a sajátos narráció: a japán szereplőket általában egy másik szereplő tolmácsolja.

Mindemellett - bármily meglepő is legyen - a Kutyák szigete édestestvére A Grand Budapest Hotelnek. A közép-európai nemzetek után Anderson most a távol-keletről mesélt sajátos stílusában (be is rágtak rá), a filmben ábrázolt diktatúra, a múltból eredeztethető harag, avagy becsület kérdése mind-mind erre, a világ ezen sarkából furcsának ható gondolkodásmódjára reflektál, de közel sem annyira, hogy a film ínyenceknek megfeküdje a gyomrát és kutyamód érezzék magukat utána. 

A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Kutyák szigete magyarországi bemutatója május 3-án esedékes. 

Kutyák szigete

Kinek ajánljuk
  • Wes Anderson rajongóknak!
  • A keleti filmek kedvelőinek!
  • Akik valami egyedire vágynak!
  • Kutyásoknak!
Kinek nem
  • Akik falra másznak Anderson stílusától!
  • Vagy csak nem elég kommersz a számukra!
  • Macskásoknak!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.