Nyolc jó kedvű fickó iszogatja reggeli kávéját. Mi nézőként egy beszélgetés kellős közepébe csöppenünk. Mindez anélkül történik, hogy bármit is megtudnánk a szituációról, az asztalt körbeülő személyekről - hogy honnan jöttek, mit akarnak, hová tartanak, vagy egyáltalán, hogy mi a polgári nevük. Az egyik tag épp Madonna Like a virgin című örökbecsűjét elemzi egy egészen rendhagyó szempontból. Majd popzenékről diskurálnak, míg egy másik figura a noteszében keres egy nevet, amiről megfeledkezett. A következő pillanatban már arról vitatkoznak, hogy megérdemlik-e a borravalót a pincérnők. 

Kávéjuk végeztével felállnak, majd elmennek dolgozni. Ami ezek után következik (a Little Green Bag taktusaira megkomponált nyitó főcím slow-walkját követően), arra nem hogy ezek az urak nem voltak felkészülve, de nagyon mi nézők sem. Egy ordítozó, hasba lőtt tag egy kocsi hátsó ülésén, akit társa próbál szóval és életben tartani. Erős váltás, még erősebb bemutatkozás - ebből a pár percből egész szép képet kaphatunk arról, hogy mire számíthatunk Tarantinótól, mint történetmesélőtől, és hogyan nyomja ő a dumát. Többször hangoztatott mantrája, vagy kvázi ars poeticája, hogy úgy szeret a nézők reakcióival játszani, mintha az egy hangszer volna, tökéletes értelmet nyer és pontos definícióját kapjuk annak a nyitányban. Egyik pillanatban még kényelmesen ücsörgünk, kávénkat szürcsölve, majd az erőszak, ezeknek az arcoknak a karcos kis világa kíméletlenül csap bennünket pofán. Másként fogalmazva, a szőnyeget bizony csúnyán kirántja alólunk.

Az 1992-es Kutyaszorítóban cselekménye egy tégla miatt szerencsétlenül elsült gyémántrablás körül forog - láthatjuk a rákészülést, láthatjuk a következményeket, Tarantino pedig a kronologikus történetmesélés szabályait felrúgva meséli el a történetet, ezzel teljes bizonytalanságban tartva nézőjét a sztori egyes fordulatait illetően. Az erőszak Damoklész kardjaként lebeg fejünk felett és lesújthat vele bármelyik pillanatban, de még ilyen feszült, enyhén klausztrofób körülmények között (a cselekmény java része egy raktárban játszódik) is képes megvillantani humorát és karakterei iránt mutatott tiszteletét, ami legalább olyan váratlan, mint két zseniális dialógus közé beékelt heves erőszakkitörés. Tarantino érzéke ahhoz, hogy alvilági közegben mozgó hősei felé úgy közelítsen, mintha azok normális, hétköznapi emberek volnának hétköznapi problémákkal (ezáltal gyorsan empátiát gerjesztve), már itt, debütáló nagyjátékfilmjénél kiviláglott. Legyen szó akár egy fülmetsző, vérszomjas pszichopatáról, vagy egy szimpla rablóról, aki bevallottan bárkit lepuffantana saját szabadsága érdekében. Néhány sor dialógussal, egy-két őszinte, baráti megnyilvánulással képes arra, hogy villámgyorsan megkedveltesse velünk őket. Vagy legalábbis ellentmondásos érzelmeket keltsen bennünk tetteiket és különböző helyzetekre adott reakcióikat illetően.

Erre talán a Michael Madsen által szenzációsan megformált Mr. Blonde-ja a legjobb példa, akinek már a felvezetése is szuper, hátsóba rúgja a nézői elvárásokat. Még mielőtt felbukkanna a színen, prekoncepcióink vannak vele kapcsolatban (amit szigorúan Mr. Pink és Mr. White elmondása alapján alkotunk magunkban), amit nyugodt, barátságosmackó-megjelenésével, üdítőt szürcsölve megcáfol, Nice Guy Eddie-vel lezavart haveri/testvéri kis birkózása pedig rátesz egy lapáttal - hogy aztán a híres fülmetélős szcénában egybeforrjon a két, róla alkotott kép. Ha pedig megnézzük azt az ominózus jelenetet, garantáltan nem fogjuk soha többé úgy hallgatni a Stuck in the middle with you-t, mint azelőtt tettük. 

Ha jól meggondoljuk, ez tükrözi legjobban Tarantino módszerét és azt, amiként egy műfaji filmhez nyúl (esetünkben heist film). Mivel potenciálisan láthattunk már egy-két rablós filmet, így vannak bizonyos elvárásaink annak irányába, hogy mivel számolhatunk, a rendező pedig tudatosan kiforgatja ezeket a szabályokat és játszik velünk. Végül is megkapjuk azt, amire felkészültünk, egy kis csavarral. Megkapjuk a pszichopata Mr. Blonde-ot is, de gondolta a fene, hogy addig egy másik, emberibb oldalát is megmutatják nekünk. Ami pedig a hagyományos heist-filmet illeti, hát megkaptuk azt is, de gondolta a fene, hogy éppen magát a rablást és az akciót nem nézhetjük meg. Minden mást igen. Azt aztán az istenért sem. 

Amit a Ponyvaregényben Quentin csúcsra járatott, az a minden erőfeszítés nélküli, teljes természetességgel jelen lévő lazaság és hipség természetesen itt is jelen van, amit nem csak a frappáns, idézhető dialógusok, de a remekbe szabott színészi gárda is csont nélkül abszolvál. Harvey Keitel rutinos és profi Mr. White-ként, Tim Roth Mr. Orange-ként pedig laza és mégis sebezhető - kettejük párosa a film legemlékezetesebb momentumait vonja maga után. Szorult helyzetben kialakult barátságuk egyszerre szívet melengető és tragikus, még nagyobb komplexitást kölcsönözve a kialakult szituációnak, mely amúgy sem túl egyszerű. A koffeintúladagolt Duracell-nyuszi szerepében pörgő Steve Buscemi velük szemben kevesebb hátteret kap, de azzal a kevéssel is úgy gazdálkodik, hogy túlmenjen azon az egyetlen dimenzión. Mindeközben Michael Madsen csendben uralja a jeleneteket, amikben szerepel. Csávókám, ha pályafutása nagy részében nem is használták ki tehetségét, itt rendesen megvillogtatja azt. Meg majd később a Kill Bill-ben a címszereplő testvéreként. 

Láthattunk már megannyi ütős debütálást, de talán nem mindenkinek sikerül saját mániáit, vízióját és ötleteit ennyire kiforrottan, koncentráltan és koncepciózusan belevinni. Tarantino filmje így nem csak egy remek és ígéretes kezdetnek számít, nem csupán előrevetíti későbbi filmjeinek főbb motívumait, de pályája egyik legerősebb darabja is egyben. Amit kijelentve csak még nagyobb számnak tűnik az, hogy a Ponyvaregény legalább ennyire szuper lett két évvel később. Nem nagyon fogott ki rajta az, hogy szűkölködött a helyszínekben (Andrzej Sekula operatőr nagyon jól oldotta meg a feladatot), ahogy az sem, hogy miként mozgassa ezeket a kemény arcokat és miként legyenek többek puszta papírmasé, káromoló figurákként. Élnek, virulnak és bár mind fekete öltönyt viselnek, jellemeik legalább olyan színesek, mint a színkódolt nevük, ha egy palettára vesszük őket. Márpedig ez talán mindennél fontosabb, hiszen mit sem érne önmagában az a sok erőszak, ha az elkövetők és áldozatok nem olyanok, akik érdekelnek bennünket. Na, ettől (is) éri meg 25 évvel a bemutatója után is megnézni ezt a filmet. És mert mindannyian kíváncsiak voltunk, miről szól a Like a virgin című szám, legfeljebb nem mertük megkérdezni. 

A filmről készült írás a bemutatásának 25. évfordulója és a rendező születésnapja alkalmából íródott.