A Legyen Ön is milliomos! c. kvízjátékot valószínűleg senkinek nem kell bemutatni, hiszen a brit tévéműsor 1998-as debütálása óta országok tucatjai vették át a játékot, köztünk hazánk is. A Celador szórakoztatóipari vállalat által fejlesztett műsor talán mind a mai napig a tévétörténet legnépszerűbb, legendás játéka, ahol a lexikális tudás forint milliókat, vagy százmilliókat hozhatott a játékosoknak. Charles Ingram (Matthew Macfadyen), egykor a brit hadsereg őrnagya azon kevesek egyike volt, aki az eredeti, brit verzióban eljutott az utolsó kérdésig, majd sikeresen meg is válaszolta azt - ám egy egészen különös összeesküvés általi csalás megalapozott gyanúja miatt egymillió fontos csekkét sosem kapta kézhez.

Az AMC-nél úgy gondolták, hogy a máig vitatott és számos ellentmondással bíró eset megér egy háromrészes miniszériát, a végeredmény pedig a remek alappal együtt is kellemes meglepetést okozott. Az alapvetően szellősen megírt, kizárólag a lényegre fókuszáló, kvázi három részre bontott film a Legyen Ön is milliomos! alapötletének megszületésétől veszi fel a fonalat. A valós történet olykor tragikus jellegével szemben a Kvíz egy könnyed, utánozhatatlan brit stílusban meséli el a történteteket (már amit a nyilvánosság ismerhet abból). Az inkább szórakoztató, mintsem drámai jelleg főleg azoknak kedvez igazán, akik hozzám hasonlóan már betéve tudták a sztori részleteit, ahogy a műsor saját leleplező videóját is átnyálazták párszor. A Kvíz mesél tárgyilagosan, az archív felvételek alapján szóról-szóra átvett, tűpontos jelenetekkel - gondolok itt akár a snittről-snittre rekreált játék közbeni szegmensekre, amik tényleg olyanok, mintha a valóságot látnák viszont a képernyőn. Ám nem véletlen, hogy Ingram és felesége (Sian Clifford) máig tagadják a csalás vádját: a közvetett bizonyítékok mellett számos homályos részletre húzták fel az ügyet, mint pl. a játék rajongóiból álló titkos társaság. A miniszéria az előzményekkel és a háttérben zajló folyamatokkal is színezi a cselekményt, amiket persze érdemes a helyükön kezelni, de a Kvíz piszok ügyesen bánt ezekkel a szinte mítosz-szerű féligazságokkal.

"Csak egy játék" - mondhatnánk teljesen jogosan, ám a Kvíz egy sokkal ingoványosabb talajra tévedt, mint azt elsőre hinnénk. Alapvetően erősen támadható a vád, miszerint Ingram egy beépített stábbal és jól időzített köhögések sorával zsebelte be az egymillió fontos fődíjat, ám a játékostól nem csak a nyereményét tagadták meg, de becsülete és szabadsága is kockán forgott. Mivel a csalás ténye a mai napig nem lett beismerve, a sorozatnak ennek tudatában kellett felgöngyölítenie a történteket. Sokak Mr. Darcy-ja, Matthew Macfadyen egy rokonszenves és szerethető Charles Ingramet vitt a vászonra, akivel nagyon egyszerű volt együtt érezni - erre épített a Kvíz is, ami szándákosan bizonytalanította el a nézőt az igazsággal kapcsolatban, ahogy sokszor bizonyos részleteket is "elhallgattak", vagy nem mutattak meg a készítők. Ez a fajta szemtelenség egyrészt nagyon jól állt a miniszériának, másrészt elengedhetetlen volt ahhoz is, hogy ne foglaljon egyértelmű állást a két szemben álló fél között - legalábbis kezdetben. A "bizonyítékok", vagy hát inkább érvek és ellenérvek egyenlő megoszlása és a felek saját igazának jogossága egy olyan állandó és egyre fokozódó dilemmához vezet, ami egyben a széria drámai vénáját is előtérbe helyezi a lehető legjobb pillanatokban - ilyenkor pedig egyszerűen akarni fogjuk a következő epizódot.

Matthew Macfadyen nem csak egy szerethető Charles Ingramet öltött magára, de magához a Kvíz egészéhez hasonlóan remek érzékkel egyensúlyozott az eredeti felvételeken is látott, kissé önmaga paródiájának érződő, de a maga módján mégis kompetens figura között. A feleségét, Dianát alakító Sian Clifford viszont a maga ijesztően hiteles játékával olykor mintha az ügyeletes antagonista szerepében mozgott volna, kettejük dinamikája viszont az utolsó harmadban bontakozik ki igazán. Ekkor talán a Kvíz egyetlen és betonstabil igazsága is megfogalmazódik, miszerint ha csalt a különös pár, ha nem, amit utána kaptak az élettől, azt egész biztosan nem érdemelték meg. Egy különleges és sajátos bája van annak is, amikor a Legyen Ön is milliomos! műsorát, annak minden ikonikus kulcsmondataival és felejthetetlen hanghatásaival együtt, egy más fajta médiumban látjuk viszont a képernyőn. Gyermeki lelkesedéssel néztem és éltem át újra ezt a több országban még ma is futó játékot, Michael Sheen Chris Tarrant szerepében pedig joggal pályázhatna a valódi kvízmesteri szerepre is akár - avagy a tipikus és paradox esete annak, amikor egy színész meggyőzőbben hozza valós karakterét, mint az ember maga.

Ezen a ponton egyértelmű, hogy a Kvíz nem csak szórakoztató, de egy megkapóan egyedi miniszéria is, ami azonban már most rendkívül megosztó világszerte. A narratíva érdekében szimpátiát akar ébreszteni bennünk Ingramék irányába a sorozat - ami az esetemben teljesen megtörtént -, ez alól pedig a bizonyítékok hitelessége is olykor az ő irányukba tolódik. Egy közepesen erős tárgyalótermi dráma is kibontakozik eközben, méghozzá egy parádés Helen McCrory performansszal az élen, ám a sorozat szellemiségével és szándékával szemben az egy olyan ítélettel zárul, mely egyáltalán nem illik a széria narratívájába. Persze, nem kizárt, hogy anno hasonlóan koholt vádak alapján ítélték el a három vádlottat (felvetődik a kérdés viszont, hogy miért állna ez érdekében akár az esküdtszéknek, akár a Celadornak), de a Kvíz mégis egy merőben más végkimenetelt vetített előre, amit a két és fél órás játékidő során nem ellensúlyozott eléggé - ez pedig egy furcsa, a józan ésszel és minden logikával szembemenő verdiktet eredményezett.

Nehéz dűlőre jutni egy olyan ügyben, ahol a két fajta igazság egyetlen ponton sem találkozik egymással. A Kvíz nem is oknyomozó riportként jeleskedik, hanem elsősorban egy szórakoztató drámaként, ami a nagy léptékű jelenség mellett arra is rávilágít, ami igazán fontos. Szimpátiát ébreszt két emberrel szemben, akik végtére is komoly bűnt biztosan nem követtek el - a közvélemény mégis azonnal keresztre feszítette őket. A háromrészes széria ezzel együtt is egy könnyed, de legalább annyira lebilincselő kikapcsolódást nyújt, egyben igazi korlenyomata is annak az időszaknak, amikor egy alapvetően piszok egyszerű elgondolással dolgozó, ám abból adódóan tömegeket megszólító vetélkedő a fénykorát élte - és melynek sikerét valószínűleg egyetlen másik tévéműsor sem lesz képes megismételni a jövőben.