Christine, azaz bocsánat, Lady Bird lázad. Mi ellen? Úgy túlnyomórészt a világ ellen. A katolikus iskola ellen. Az édesanyja ellen. A szürke hétköznapok ellen. A bátyja ellen, valamint saját neve ellen is (ezért is adta magának azt a nevet, hogy Lady Bird - és el is várja, hogy mindenki így szólítsa). Lady Bird-del nehéz az élet, de különbet egy tizenhét évestől ne is nagyon várjon senki - úgy pláne ne, hogy életében most jött el az a pillanat, mely fordulópont is egyben: elérkezett a továbbállás ideje. Pontosabban: az elvágyódás ideje és az esély arra, hogy esetleg jó messzire elkerüljön az otthonától, Sacramentótól. Meg ugye az anyjától, akivel bármikor és bárhol képes parázsvitát kirobbantani és lefolytatni. Kamasznak lenni nem könnyű, kamaszgyerek anyjának lenni pedig még annyira sem lehet egyszerű, mint az kiderül ebből a filmből (is).

Greta Gerwig, a rendező: az ún. mumblecore-mozgalom egyik oszlopos tagjának számított, aki emellett sokáig örök mellékszereplő volt (The House of the Devil; Jackie, stb.), majd összeakadt Noah Baumbach-al, vele pedig elkezdődött egy sikeresebb, gyümölcsözőbb karrier kezdete. Együtt elkészítették a Ben Stiller nevével fémjelzett Greenberg-et, majd a máig definitív jellegű Gerwig-filmet, a Frances Ha-t, amiben az ide-oda csapongó, felnőni képtelen (vagy inkább kénytelen) harmincas kamaszt alakította nagy elánnal, jó adag lelkesedéssel. Szeretetre méltó film volt, amit áthatott a személyesség és a frissesség. Bár ott még "csak" forgatókönyvíróként volt jelen (Noah Baumbach rendezővel közösen jegyezték), azért érezhetően átmentett a Lady Bird-be is jócskán abból a letisztultan őszinte vonalból és a jóleső, de nem túlzásba vitt szeleburdiságból.

De nem csak a Frances Ha-val vonhatunk párhuzamot. Valahol adja magát, hogy tegyünk egy halovány egyenlőségjelet Richard Linklater ambiciózus Sráckor című coming-of-age opusza és Gerwig munkája között is, hiszen mindkettő egymáshoz lazán kapcsolódó események láncolatát mutatja be. Mert amiként a Sráckornak, úgy a Lady Bird-nek is az igazi varázsát az apróságok adják, a hétköznapi események értő szemű filmre vitele, dramatizálása. Nagy, látványosan sorsdöntő események helyett a kisebb (de annál jelentősebb) történések azok, amik Lady Bird hétköznapjait betöltik: elveszíti szüzességét, titokban New York-ba jelentkezik egyetemre, színházi darabot próbál, látjuk, amint átmegy a kresz-vizsgáján, látjuk, amint az egyik tanárnőt megtréfálja, és ami a legfontosabb, hogy látjuk, amint szüleivel interakcióba kerül. Gerwig ezeket a dolgokat sose dramatizálja túl, de mégis, egyenlő arányban jelentőséget tulajdonít nekik, amellett pedig bár alapvetően egy bájos filmről beszélünk, a rendezőnő hitelességet és a valószerűséget is kölcsönöz a látottaknak. Ezt pedig többek között annak is köszönhetjük, hogy olyan nagy gonddal és együttérzéssel festette fel karaktereit, hogy igazán nem tudunk mondani egy olyan szereplőt sem, akit egy picit is elbagatellizált vagy pusztán valamilyen butuska humorforrásként használt volna fel Gerwig (talán csak a drámatanár helyére beugrott futballedző ilyen, de ez is jópofa).

Ebben a filmben mindenkinek megvan a maga helye és mindenkiről érezzük, hogy saját filmet is kaphatnának (tekintve, hogy Gerwig még több Sacramento-ihletésű filmet tervez, erre azért akár még esély is lehet), így míg Lady Bird elvan a saját "apró-cseprő" problémáival, addig rajta kívül ugyanúgy küzd mindenki más. Ki a depresszió ellen, ki a származásából vagy külleméből fakadó előítéletek ellen, de ugyanúgy jöhetnek a pénzgondok, valamint szexuális irányultság okozta frusztrációk, take your pick. Még ha csak érintőlegesen is hozza fel ezeket Gerwig, jelentősnek, fontosnak bizonyulnak a film összessége szempontjából. Nincs másodlagos karakter, nincs másodlagos probléma. Ezek a dolgok (és ez a gondolat) teszik igazán gazdaggá a filmet, igazán ezektől kezd el élni és ettől (is) olyan átkozottul értékes darab. Na meg attól, hogy közben a sorok között egyébként szerelmet vall magához Sacramentóhoz is (Gerwig ott nőtt fel). Ahhoz az álmos, kissé unott Sacramentóhoz, aminek ismeri minden sarkát, minden boltját, minden lakóját. Kicsit most mi is ismerősök lettünk ott.

A Lady Bird mindemellett persze legfőként az útkeresés filmje. Annak az útnak a kereséséről szól, amelyet aztán járni akarunk, és amelyen aztán igazán úgy érezzük magunkat, hogy egyéniségek vagyunk. Hogy vagyunk valakik. A Lady Bird ezen felül anya-lánya kapcsolatról is szól és annak szétszakadásáról, de méginkább szétszakíthatatlanságáról. Arról az anya-lánya kapcsolatról, ami meglehet, olykor elharapózik, de sosem mérgesedik el annyira, hogy ne tudna a két fél szimultán szipogni egy John Steinback-hangoskönyv utolsó sorait hallva. És fordítva: attól, hogy az egyik pillanatban még szipognak egymás mellett szimultán, még a következő percben minden további nélkül kiszívhatják egymás vérét. A maga komplexitásában, szépségében, őszinteségében tárja elénk Gerwig ezt a kapcsolatot. Laurie Metcalf pedig (Christine édesanyja) egészen káprázatos. Direkt, emberi, arcán ott van minden: a munka és a nevelés fáradalmai, a fáradalmak mögött pedig az az odaadó szeretet és törődés, amit a lánya iránt érez. Saoirse Ronan nem különben remek: egyszerre irritáló és szeretetreméltó, magabiztos és bizonytalan, okostojás és szerény. Egy érzékeny energiabomba. A szintén kiváló Tracy Letts közben szerényen meghúzódik a háttérben, mint a családfő, aki képtelen egy rossz szót is szólni a lányára, és aki egyfajta közvetítőként is funkcionál a két erős személyiségű nő között.

Szép, végtelenül szeretnivaló, őszintén bájos és bájosan őszinte film a Lady Bird. Meglehet, hogy láttunk már megannyi felnövéstörténetet, de amíg olyan szenzitív, tehetséges emberek, mint Greta Gerwig is hallatják a hangjukat és elmondják a maguk történetét, addig biztosan nem fogunk ráunni. Mindig lesznek lédibördök.