Breier Ádám filmjének fő katalizátora a gyász: egy halálesetnek kell történnie ahhoz, hogy apa és fia rákényszerüljenek arra, hogy félrerakják személyes sérelmeiket és elkezdjenek nyitni a másik irányába. A Lefkovicsék gyászolnak ezen túl könnyed és még emészthető betekintést nyújt abba, hogy mi történik, ha apa és fia gyökeresen eltérő világszemlélettel rendelkeznek. 

A halál relatíve gyorsan megtörténik, de addig pont hagy annyi időt és teret a film annak, hogy megismerjük a Lefkovics házaspárt: idős férfi és idős hölgy, akik viccesen zsörtölődve, de szeretetteljesen viszik végig hétköznapjaikat. A férfi bokszedző, a nő pedig már nyugdíjasként tölti hétköznapjait és amikor éppen nem színházba viszi férjét, akkor külföldön élő unokájával vesz nyelvleckéket. Amikor a halál megtörténik, az egyszerűen ábrázolt, de hatásosságában nem teljesít alul - a veszteség átélhető és jól érzékelhető. 

A cselekmény lényegi része a következő: adott egy szétzilált család, melyet a nő személye tartott valamennyire egyben és adott egy apa-fia konfliktus, amely egyrészt fakad a vallási különbözőségekből, másrészt pedig több régi seb is az okozója. Amikor a zsidó vallást gyakorló fiú bejelenti, hogy hazatér Izraelből vallásának megfelelően gyászolni el édesanyját, az apa nem örül neki, de sok választása nincsen. Meg kell tanulnia megtűrni tékozló fiát a saját házában, miközben azt is meg kell lassan tanulnia (pontosabban: tanulniuk), hogy miként verekedjék magukat túl saját viszályaikon. A film egyszerre szól a kulturális elfogadásról, differenciákról, valamint a múltbéli traumákon való továbblépésről. 

A Lefkovicsék gyászolnak a súlyos és szomorú kiindulóponttal ellenben kevéssé a nagy, drámai kitörésekre helyezi a hangsúlyt, nem feltétlen törekszik arra, hogy túl mélyre ásson a gyász folyamatában, vagy szereplőinek a traumáiban. Nem söpri a szőnyeg alá, megkapjuk apró dózisokban, de még abban a regiszterben mozog, amely nem teszi megterhelővé vagy pátoszossá a történetet. Ehelyett inkább helyezi a hangsúlyt az édesbús, akár bájosnak is nevezhető humorra, amelynek fő mozgatórugója a két főszereplő közti többnyire könnyed hangvételben ábrázolt torzsalkodása. Bezerédi Zoltán és Szabó Kimmel Tamás ég és föld - nem csak karaktereiket, de játékmódjukat illetően is. Bezerédi játéka a látványosabb, Szabó Kimmelé a visszafogottabb, de előbbi alakítása annyiban is emlékezetesebb, mert övé az a szerep, ami egy buta sztereotípiává is zsugorodhatott volna. Tamás papírforma szerint tipikus hungaroférfinek is mondható: nem önti ki a szívét, haragtartó, a sajátjától eltérő életformát követő emberekre pedig gyanakodva néz, akkor is, ha a saját családja az.

A karcos és megkövesedett felszín alatt azonban a film képes meg-megmutatni a humánumot, azt a régesrégről beléplántált, idejétmúlt makacsságot és annak megbánását. Puhasága unokája felé mutatkozik meg, ahogyan végül ő lesz a kulcs apa és fia egymással való megbékélésének is. Tamás sose válik bántó skiccé és buta poénforrássá, ignoranciáját tisztán látja a film, de ugyanígy megmutatja azt is, hogy az ő személyének is ugyanúgy megvannak az erényei. Iván (Szabó Kimmel) édesapjával összehasonlítva ennél kevéssé izgalmas karakter (bár a végén neki is megadja a forgatókönyv azt a kellő súlyt), hallgatása és traumája inkább csak asszisztál édesapja karakterívéhez. Nem kívánom degradálni jelenlétét, mert természetesen fontos résztvevője a filmnek és jó alakítást nyújt Kimmel, illedelmesen és szépen mutatta be rajta keresztül Breier a zsidó vallást, de sokkal izgalmasabb és érdekesebb volt végignézni, amint Bezerédi bumfordi figurája eljut oda, hogy végül csak belátja ostoba és toxikus megnyilvánulásait. 

Másfél órás játékideje a filmnek egyszerre válik előnyévé és hátrányává a végeredménynek. Előnyévé azért, mert semmiképpen nem marad tovább, mint kéne, idomul az egész alkotás könnyedségéhez és ahhoz, hogy nem vájkál túl sokat és nem akarja magát túlpszichologizálni, de pont annyit mutat meg például a zsidó szertartásosságból, ami éppen még elégnek bizonyul. Másrészt pont ezért némi hiányérzetem így is volt. Néhány dolgot jobban kibonthatott volna a film, néha hagyhatott volna több időt a katarzis eléréséhez, picivel hosszabb játékidő talán nem ártott volna. Így a stáblista legördültekor azt éreztem, hogy bár rendben volt a film, nagyon jól volt eljátszva, jól volt megrendezve, de túlságosan patikamérlegen volt minden szervezve, a végső, nagy lezárása a konfliktusoknak pedig végül a kiszámíthatóság és a kockázatmentesség áldozatául esett. Így végül ha bár a gyászhangulattól bőven távol voltam a film minőségét illetően (sőt, remekül szórakoztam), nem lett az a film, ami sokáig velem marad.