Elöljáróban elmondanám, hogy bár egy folytatásról van szó, sem felnőtt, sem gyerek nem szenved kárt abból, ha lemaradt volna az első részről, és ismeretlenül ülne be rá.

Berg Judit mesevilága úgy tárja elénk a magyar nádi világot, hogy az önnön szépségével varázsol el minket. Az érdekes textúrákkal fűszerezett mesekönyvszerű animáció igazán üdítő változatosság a maga egyszerű szépségében a ránk zúduló, nagyköltségvetésű külföldi animációk sűrűjében, nem kell tőle félnünk, hogy vizuálisan túlingerli a legkisebbeket. Akárcsak egy kiránduláson, a környezet minden kis részletén elmerengve, szemlélődve érdemes erre a filmre beülni. És ez bizony hiánypótló, mert nagy szükség lenne a gyerekeknek arra, hogy nyugodtan el tudjanak ábrándozni az apróságokon, hogy legyen idejük megfigyelni a dolgokat, ha pedig lehetőséget kapnak rá, megdöbbentően sok részletre hívják fel az ember figyelmét. Persze ez logikus is, a felnőtt figyelme elsikkad már a számára természetes dolgok felett, de a gyerek még intenzíven szív magába minden ismeretet. Így aztán ebben a hatalmas információdömpingben, amiben mi felnőttek is nehezen találjuk magunkat, jól esik kicsit fellélegezve, nyugodtan gyönyörködni a szépben.

 

Ezek után persze joggal gondolhatja a kedves olvasó, hogy na, milyen szépen körbeírtam, hogy lassú és unalmas a mese, de ennél nagyobbat nem is tévedhetne. A történetet kifejezetten izgalmasnak találtam abban a tekintetben, hogy már nagyon hamar bevezeti a feszültséget egy közelgő háborús fenyegetettséggel. A Nádtengerben élő lengék segítőkész és szorgalmas, apró lények, akik nádirigó háton őrzik a nádas minden lakóját, főhőseink a még éretlen, de annál nagyra törőbb Vilkó és a jólelkű Lile. Népükkel szépen felkészülnek a tél érkeztére, raktáraikat feltöltik, téli szállásukra bevonulnak. Nincsenek ilyen jó helyzetben azonban a harácsok, akiket semmirekellő vezetőjük éhinségbe és fagyoskodásba taszít, feleslegesnek tartja a munkát, mivel egyszerűbbnek tartja a lengéktől elvenni, amijük van. De nem ők az egyetlen fenyegetés a lengék szorgos népére és a jómódban élő Nádtenger lakóira, a szomszédos tónál élő patkányok is megneszelik, hogy arrafelé van élelem bőségesen, ezért szövetségest látnak a harácsokban.

Spoileresen folytatnám rendhagyó módon, ugyanis a film célközönsége, akiknek még meglepetést tud esetleg okozni a sztori, nem túl valószínű, hogy kritikákat olvasgatna, a felnőtt kísérőt azonban érdekelheti, hogy mégis milyen tanulságra számíthat. Berg Judit zsenialitását mutatja, hogy a történet nem egy szimpla ütközetben csúcsosodik ki, hanem a lengék és a harácsok közötti szövetségben. Vilkó és Lile ugyanis az ellenséges néptől való félelmüket félretéve segítenek egy eltévedt és teljesen átfázott harács kislányon, amivel segítenek lerombolni a másik népben hasonlóan meglévő előítéleteket. Lile titokban gyógyszerekkel és élelemmel segíti a kislány családját, rajtuk keresztül pedig az egész falut. Megtanítja őket sok praktikus dologra is, amellyel jobbá tehetik a saját életüket. Így aztán amikor a harácsok vezetője be akarja tartani a patkányoknak tett ígéretét, és a népét háborúba hívja a lengék ellen, azok megtagadják, hogy ártsanak jótevőiknek. A patkányok azonban így már mindkét népet veszélyeztetik, a közös veszély pedig összekovácsolja azokat.

Olyan természetességgel tanít ez a mese a környezet szeretetére és védelmére, empátiára és szolidaritásra, ami ritka kincs. Az egyébként, ahogy a szemét mintegy mellékesnek tűnő háttérelemként van a mesébe integrálva, és a nézőre van bízva, hogy mennyire bántja a jelenléte, szerintem nagyszerű húzás. És aztán persze, ha akarunk érdemes lehet róla beszélgetni a gyerekekkel, hogy milyen hatása volt a történetben és hogy ez bizony nagy gond a valóságban is (Pl. hogy odavonzotta a patkányokat, ellustította a harácsokat - ahogy az életben is sok állat felhagy a természetes élelemkereséssel, mert kényelmesebb nekik az emberi hulladékra rájárni, ami persze aztán nem vezet hosszú és egészséges élethez valamint nagyon kiszolgáltatottá válnak tőle).

Lenyűgözőnek tartottam a film akusztikai atmoszféráját. Csupa nyüzsgő zsizsgés, csobogás, susogás, kuruttyolás, esőkopogás és mindenmás, ami csak egy nádasban lehet, az benne volt ebben az eleven háttérben, ez pedig óriási hozzáadott értékkel rendelkezik az egyébként eléggé letisztult, kissé steril látvány mellett. Fejér Simon Pál zenéje pedig még otthonosabbá varázsolja a magyar léleknek ezt a csodavilágot, ami itt van tőlünk karnyújtásnyira.

Végezetül szeretném megosztani három főből álló óvodás fókuszcsoportom benyomásait is - 6 éves fiú és két 5 éves lány, utóbbiaknak első mozizása -, mert azt hiszem ők a leghitelesebbek egy korhatár nélküli, 70 perces mese megítélésében. A hat éves fiút teljesen felvillanyozta a csatajelenet a patkányokkal és őket tartotta a történetben több idő elteltével is igazán említésre méltóknak. Az egyik öt éves kislány hozta a papírformát: az okos főszereplő kislánnyal azonosult, a csata izgalmas volt neki, de nem ijedt meg tőle, és ahogy kiléptünk a moziteremből, felvillanyozódva kérdezte, hogy mikor megyünk újra. A másik öt éves kislány érzékenyebb lélek, aki nagyon mélyen átérez mindent, ő már a történet elejétől kezdve szorongott a patkányoktól, utólag azt nyilatkozta (frissen is és később is), hogy jó volt nagyon a film, de a patkányok nagyon rémisztőek voltak, egyébként pedig a lengefiúk voltak a kedvencei. Mindannyian egybehangzóan ajánlanák a barátaiknak is.