A Fekete párduc forgatókönyvével hírnevet szerző Joe Robert Cole most rendezőként is bizonyíthatta tehetségét, noha 2011-ben már dirigált egy Amber Lake című thrillert, ami eltűnt a süllyesztőben. Második nagyjátékfilmje már jóval nagyobb volumenű sztorit sejtet, a végkicsengése azonban könnyen lehet, hogy hasonló lesz a debütáló munkájáéhoz. 

Jahkor (Ashton Sanders) elkövet egy kettős gyilkosságot és börtönbe kerül. Nem tudni miért tette, a körülmények áldozatává vált vagy szimplán a hatalmát szerette volna fitogtatni? A rácsok mögött találkozik a szintén életfogytiglanos apjával, kivel sosem volt túl rózsás a kapcsolatuk. Jahkor visszatekint az életére, hogy miként jutott idáig, illetve van-e számára visszaút.

A cselekmény ígéretesen indul, s kezdetben egy erős börtöndrámára lehet számítani, de nagyjából a játékidő egyötöde játszódik a fegyházban. Ez önmagában nem probléma, ugyanakkor rányomja a bélyegét a kész műre. Hogy miért? Mert Cole valami hatalmasat akart mondani, minden szeletkéjét fel akarta tárni a gettóélet kétségbeesésének és az azzal járó viszontagságoknak. Olyan mintha az Isten városát szerette volna áthelyezni Oakland hánytatott sorsú negyedeibe, csak éppen elfelejtette élettel megtölteni a magvasnak szánt gondolatait. Jahkor ugyanis folyamatosan életbölcsességeket pufogtat, holott nem tud kilépni a saját maga által ásott gödörből. Mindig más a bűnbak, másé a felelősség, pedig lenne lehetősége arra, hogy kitörjön ebből az életstílusból. Próbálkozik, de a folyamatos rossz döntései és sokszor következetlen viselkedése miatt kifejezetten antipatikus karakter, akiért nem igazán lehet sem izgulni, sem szimpatizálni.

Miután bekerül a börtönbe, gondolnánk, hogy egy érdekes apa-fiú kapcsolatnak leszünk tanúi, ahogy egymásra utaltságukban megtanulnak egy család lenni. Nos, nem. Időnként beszélgetnek, a törődés némi szikráját felfedezhetjük az eszmecseréikben, de ennyi. Ezen pedig az sem segít, hogy az apát megformáló Jeffrey Wrightnak pokolian kínosan áll a gettógengszter szerep. Ő egy sokkal kifinomultabb arc és bizony kilóg a lóláb, amikor a "beleállok az arcodba" pillanatokról van szó. A két órás játékidő lassacskán csordogál és vitathatatlan, hogy vannak ütős pillanatai. Képes meglepni, időnként elkap a lendülete, de egyszerűen képtelen eldönteni, hogy mi akar lenni. Tanmese a továbblépésről, börtöndráma, egy elcseszett apa-fia kapcsolat metaforája, netán szenvedéspornó, ami szerint ebből az életből nincs kiút. Mindent akar egyszerre, ám egyik fronton sem állja meg a helyét. Igyekszik, de nem elég komplex, sokszor szétesik és csak szárazon elmesél egy lehangoló történetet.

Kár érte, mert megvan benne a potenciál, annak ellenére, hogy ezt a fajta problémakört elsősorban az afroamerikai kultúra érezheti a sajátjának. A Letöltendő életre tökéletesen illik a sokat markol, keveset fog és a két szék közt a pad alá esete. Cole pedig görcsösen erőlködik a közhelyesség elkerülésén, mégis közhelyekkel dobálózik. Bosszantó, mert képes elkapni a fonalat, de ahogy a főhős, úgy a végeredmény is elmerül az önsajnálatban ahelyett, hogy egyedi üzenetet próbálna közölni.