És hogy ez mennyire így van, arra kiváló bizonyíték a Netflix legújabb miniszériája. A (bármilyen hihetetlen!) már 50 éves Rudd több, mint két évtizede benne van a filmvilág vérkeringésében és ma is ismert kedveltségét kisugárzásán túl pont annak köszönheti, hogy igényes kis független filmekben éppúgy feltűnt, mint mainstreamebb mozikban. Utóbbira ott van kiváló példának a Spinédzserek (noha az csak mellékszerep), már akkoriban simán bevállalt meleg szerepet (Vágyaim netovábbja - Jennifer Aniston oldalán), amikor ezek sokkalta nagyobb kockázatot jelentettek, mint most, de az talán sokat elárul Rudd tehetségéről, hogy a Jóbarátok utolsó évadaiban az epizódszerepnek szánt Mike karaktere a legendás sorozat végére majdhogynem egyenrangú partnere volt a legendás hatosnak. A széria lefutásával szinte egy időben pedig jöttek az olyan, akkoriban új hangot megütő Judd Apatow szerethető mellékszerepei, mint A 40 éves szűz, vagy a Felkoppintva, nem is beszélve a két Ron Burgundy-moziról. Vagyis mire eljutottunk a 2015-ös a Hangya főszerepéig, Rudd sikerrel bizonyította komolyabb drámai képességeit éppúgy, mint komikusi vénáját és ebből a szempontból a Marvel legkisebb szuperhőse nagyon is testhezálló szerep volt ennek a hamiskás tekintetű pasasnak. Azt lehetne mondani, hogy Tom Hanks szerethetősége és a még csúcsformában lévő Bruce Willis csibészsége ötvöződik benne. A Netflix új sci-fi-dráma sorozata, Az élet önmagammal (Living With Yourself) pedig tökéletes esszenciáját adja mindannak, amiért Paul Ruddot szeretni lehet. És ezt is rögtön dupla dózisban!
Ráadásul a trailerek kicsit becsapósak voltak, hiszen a Living With Yourself egy igazi kis független filmes dramedy, csak 8-szor 25 percben, aminek pedig megvannak a maga előnyei és hátrányai. A legfőbb előnye, hogy bőven körbe tudja járni a koncepcióját. Adva van ugyanis Miles, az életben (házasságban, karrierben) megrekedt reklámszakember, aki egy kollégája javaslatára elmegy egy DNS tisztító kúrára, amitől felpöröghet. Mint megtudjuk, ez valójában a test klónozását takarja a memória átültetésével az új testbe és a régi eldobásával (elásásával). Csakhogy valamiféle hiba csúszik - a legálisnak amúgy sem éppen nevezhető - eljárásba és az eredeti test találkozik a klónnal, a mélabú és a szorongás pedig összecsap a derűs pozitivizmussal.
A showrunner, Timothy Greenberget szemmel láthatóan nem a klónozásból adódó nagy kérdések érdekelték, mint például "Kik is vagyunk?", vagy "Mitől is vagyunk azok, akik?" - noha ezek is felmerülnek, végigvonulnak a részek alatt - hanem azt sikeresen levitte makro szintre és inkább az egyén én keresésére helyezte a hangsúlyt, hogy az életünk során hol veszítjük el önmagunkat, a bennünket és a kapcsolatunkat hajtó szikrát és megvan-e rá az esély, hogy újra ráleljünk? Vagyis a sorozat kvázi egy kapuzárási pánikot jár körbe, csak fiktív elemekkel (a klónozás folyamata, technológiája, a világ kérdéshez való hozzáállása szinte teljesen mellékes), de teszi ezt tudatos léptekkel.
Az epizódok felváltva mesélik el hol az egyik, hol a másik én szemszögéből az eseményeket, ami egyben behozza azt a filozófiai kérdést is, hogy a tapasztalataink mennyiben határozzák meg, hogy kik vagyunk, vagy hogy mennyi minden nézőpont függvénye. A széria hátránya is részben ebből fakad, hogy ezáltal kissé repetitívvé válik, hovatovább a végére kicsit veszít is a lendületből és behoz egy teljesen felesleges (de legalább megmosolyogtató) szálat.
Noha olykor az emberben felsejlik, hogy filmként talán jobban működött volna két órában, pont ebből adódóan kerül ki olyan csapdahelyzeteket a narratíva, amibe mozifilm esetében simán belefutott volna. Ebben a 8 epizódban ahelyett, hogy lezavarna egy-egy montázst, hogy az adott probléma, konfliktust kezelését a szűkös határidő miatt lezavarja, akár egy egész epizódot is képes ráépíteni (hogy ez kinek mennyire tetszik, az már más kérdés), így körbe tudja járni azokat a helyzeteket, amik a szituációból erednek.
De mindez fele ennyire sem működne Rudd nélkül, aki egyazon figura két végpontját hozza pazarul. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik és mindig szembeötlő a nézőnek a külsőségek alapján is, hogy melyik Miles van éppen a porondon, pont az apróságok, a nüánszok miatt élvezetes, szórakoztató és érzékeny Rudd játéka, aki mindig, kivétel nélkül ügyesen vált át a komolytalanabból a drámaibb szituációba, vagy jeleníti meg egyszerre mindkettőt. De mindenképp említést érdemel még Aisling Bea játéka, akinek ha a koncepcióból adódóan kevesebb alkalma is van brillírozni, abszolút egyenrangú párja Ruddnak, teljesen érthető, átérezhető szempontokkal.
Bizonyos szempontból Az élet önmagammal a Michael Keaton és Andie MacDowell nevével fémjelzett Közös többszörös kevésbé harsány, sokkalta érettebb, indie filmes utódja, vagy hogy stílszerűek legyünk: klónja. Tény, hogy az első rész nehezen kapja el az embert (hiszen ott még csak az egyik szereplő szemszögét ismerjük) és a finálé enyhén közhelyes az addigiakhoz képest, de szerencsére rendre mer valami váratlant húzni, magyar vonatkozásoktól sem mentes és Paul Rudd játékáért biztosan odáig leszünk. Vagy legalábbis egy részünk biztosan.