Az élet önmagammal - Kritika

|

Mert egy Paul Ruddnál csak egy jobb dolog van. A kettő.

És hogy ez mennyire így van, arra kiváló bizonyíték a Netflix legújabb miniszériája. A (bármilyen hihetetlen!) már 50 éves Rudd több, mint két évtizede benne van a filmvilág vérkeringésében és ma is ismert kedveltségét kisugárzásán túl pont annak köszönheti, hogy igényes kis független filmekben éppúgy feltűnt, mint mainstreamebb mozikban. Utóbbira ott van kiváló példának a Spinédzserek (noha az csak mellékszerep), már akkoriban simán bevállalt meleg szerepet (Vágyaim netovábbja - Jennifer Aniston oldalán), amikor ezek sokkalta nagyobb kockázatot jelentettek, mint most, de az talán sokat elárul Rudd tehetségéről, hogy a Jóbarátok utolsó évadaiban az epizódszerepnek szánt Mike karaktere a legendás sorozat végére majdhogynem egyenrangú partnere volt a legendás hatosnak. A széria lefutásával szinte egy időben pedig jöttek az olyan, akkoriban új hangot megütő Judd Apatow szerethető mellékszerepei, mint A 40 éves szűz, vagy a Felkoppintva, nem is beszélve a két Ron Burgundy-moziról. Vagyis mire eljutottunk a 2015-ös a Hangya főszerepéig, Rudd sikerrel bizonyította komolyabb drámai képességeit éppúgy, mint komikusi vénáját és ebből a szempontból a Marvel legkisebb szuperhőse nagyon is testhezálló szerep volt ennek a hamiskás tekintetű pasasnak. Azt lehetne mondani, hogy Tom Hanks szerethetősége és a még csúcsformában lévő Bruce Willis csibészsége ötvöződik benne. A Netflix új sci-fi-dráma sorozata, Az élet önmagammal (Living With Yourself) pedig tökéletes esszenciáját adja mindannak, amiért Paul Ruddot szeretni lehet. És ezt is rögtön dupla dózisban!

Hirdetés

Ráadásul a trailerek kicsit becsapósak voltak, hiszen a Living With Yourself egy igazi kis független filmes dramedy, csak 8-szor 25 percben, aminek pedig megvannak a maga előnyei és hátrányai. A legfőbb előnye, hogy bőven körbe tudja járni a koncepcióját. Adva van ugyanis Miles, az életben (házasságban, karrierben) megrekedt reklámszakember, aki egy kollégája javaslatára elmegy egy DNS tisztító kúrára, amitől felpöröghet. Mint megtudjuk, ez valójában a test klónozását takarja a memória átültetésével az új testbe és a régi eldobásával (elásásával). Csakhogy valamiféle hiba csúszik - a legálisnak amúgy sem éppen nevezhető - eljárásba és az eredeti test találkozik a klónnal, a mélabú és a szorongás pedig összecsap a derűs pozitivizmussal.

A showrunner, Timothy Greenberget szemmel láthatóan nem a klónozásból adódó nagy kérdések érdekelték, mint például "Kik is vagyunk?", vagy "Mitől is vagyunk azok, akik?" - noha ezek is felmerülnek, végigvonulnak a részek alatt - hanem azt sikeresen levitte makro szintre és inkább az egyén én keresésére helyezte a hangsúlyt, hogy az életünk során hol veszítjük el önmagunkat, a bennünket és a kapcsolatunkat hajtó szikrát és megvan-e rá az esély, hogy újra ráleljünk? Vagyis a sorozat kvázi egy kapuzárási pánikot jár körbe, csak fiktív elemekkel (a klónozás folyamata, technológiája, a világ kérdéshez való hozzáállása szinte teljesen mellékes), de teszi ezt tudatos léptekkel.

Az epizódok felváltva mesélik el hol az egyik, hol a másik én szemszögéből az eseményeket, ami egyben behozza azt a filozófiai kérdést is, hogy a tapasztalataink mennyiben határozzák meg, hogy kik vagyunk, vagy hogy mennyi minden nézőpont függvénye. A széria hátránya is részben ebből fakad, hogy ezáltal kissé repetitívvé válik, hovatovább a végére kicsit veszít is a lendületből és behoz egy teljesen felesleges (de legalább megmosolyogtató) szálat.

Noha olykor az emberben felsejlik, hogy filmként talán jobban működött volna két órában, pont ebből adódóan kerül ki olyan csapdahelyzeteket a narratíva, amibe mozifilm esetében simán belefutott volna. Ebben a 8 epizódban ahelyett, hogy lezavarna egy-egy montázst, hogy az adott probléma, konfliktust kezelését a szűkös határidő miatt lezavarja, akár egy egész epizódot is képes ráépíteni (hogy ez kinek mennyire tetszik, az már más kérdés), így körbe tudja járni azokat a helyzeteket, amik a szituációból erednek.

De mindez fele ennyire sem működne Rudd nélkül, aki egyazon figura két végpontját hozza pazarul. Lehet, hogy egyszerűnek tűnik és mindig szembeötlő a nézőnek a külsőségek alapján is, hogy melyik Miles van éppen a porondon, pont az apróságok, a nüánszok miatt élvezetes, szórakoztató és érzékeny Rudd játéka, aki mindig, kivétel nélkül ügyesen vált át a komolytalanabból a drámaibb szituációba, vagy jeleníti meg egyszerre mindkettőt. De mindenképp említést érdemel még Aisling Bea játéka, akinek ha a koncepcióból adódóan kevesebb alkalma is van brillírozni, abszolút egyenrangú párja Ruddnak, teljesen érthető, átérezhető szempontokkal.

Bizonyos szempontból Az élet önmagammal a Michael Keaton és Andie MacDowell nevével fémjelzett Közös többszörös kevésbé harsány, sokkalta érettebb, indie filmes utódja, vagy hogy stílszerűek legyünk: klónja. Tény, hogy az első rész nehezen kapja el az embert (hiszen ott még csak az egyik szereplő szemszögét ismerjük) és a finálé enyhén közhelyes az addigiakhoz képest, de szerencsére rendre mer valami váratlant húzni, magyar vonatkozásoktól sem mentes és Paul Rudd játékáért biztosan odáig leszünk. Vagy legalábbis egy részünk biztosan.

Living With Yourself

Kinek Ajánljuk
  • Az indie filmek kedvelőinek!
  • Paul Rudd rajongóknak!
  • Kapuzárási pánikban szenvedőknek és ikreknek!
Kinek Nem
  • Akik önmagukkal a lehető legnagyobb összhangban élnek!
  • Amikor nem szeretjük, amikor a dráma és a komédia keveredik!
  • Ha szerintünk a téma ennél szélesebb látószöget érdemelne!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.