Llewyn Davis világa - Kritika

Llewyn Davis karaktere is hasonló cipőben jár. Egy szerencsétlen, meg nem értett és kisemmizett zenésszel van dolgunk, aki csak úgy sodródik az árral és az istennek sem próbál kompromisszumot kötni a körülötte folyamatosan, rohamos gyorsasággal változó társadalommal. Pedig marhára jól tenné, hogyha egyszer a fejéhez kapna és rendbe tenné az életét, de úgy néz ki, hogy ő már csak ilyen: ha nem tud megélni abból, amihez ért és amit szeret, akkor nem tud és kész. Ő aztán nem fog megalkudni csak azért, hogy sok pénzt keressen.

A Llewyn Davis világa egy félig-meddig életrajzi film, mely a nézőt egy végtelenül szürke, reménytelen és melankolikus világba rántja bele és nem is engedi el onnan egészen a végéig. Ez egy melankolikus film, ámbár még a legszikárabb Coen-film is (Nem vénnek való vidék) tartalmaz magában némi humort (még ha első nézésre észrevehetetlennek is bizonyul), így itt sem vagyunk ennek híján. A humor pedig itt inkább a keserédességből fakad. Nem a főszereplők szerencsétlenségéből (lásd: Fargo), hanem sokkal inkább a szituációnak a kilátástalanságából. Llewyn Davis lúzer ugyan, de passzív lúzer és ahogy már elmondtam, láthatóan annyira nem is akar változtatni a helyzetén. Ez a fajta reménytelenség, látszólagos kiúttalanság és a kvázi abszurd helyzetek, figurák (John Goodman nagyzolós jazz-zenésze és hallgatag sofőrének az epizódja szinte már lázálom-szerű) adják a film különleges, coen-i humorát. Humoros elemeit adja a filmnek a Coenékre oly jellemző faarcú humor, ami egyrészt valamelyest enyhíti a szürke hangvételt, másrészt a maga módján alá is húzza a melankóliát. A színészek - ahogyan az sejteni is lehetett - egytől egyig hozzák a legjobb formájukat és a sok tehetséges ifjonc illetve öreg róka közül (Goodman, F. Murray Abraham) a kedvencem talán Carey Mulligan figurája, aki egyrészt félelmetesen káromkodik és félelmetesen dühös a film nagy részében, másrészt pedig még így is képes megadni a karakterének (persze egy remek forgatókönyvvel a háta mögött) azt a fajta mélységet, amire szüksége van. Közös jelenetei Oscar Isaac-al a film azon pontjai, amikor kicsit frusztrálva éreztem magam, tekintve, hogy akármelyik másik hollywood-i produktumban ez a két karakter a végén összejött volna egymással, itt azonban itt erről nincs szó.  Pedig dialógusaikban megfogalmazódik sorok között írva az egész szerelmük története és sorsa, de ez nem az a film, amelyben megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Itt mindenki örök boldogtalanságra és borzalmas melankóliára van ítélve, a legjobban pedig talán az jár, aki egy hídról a halálba veti magát. Ez az a film, amiben a hős társául szegődő macska is minden további nélkül faképnél hagyja a film főszereplőjét és fordítva. Örökös társ- és út-, illetve kiútkeresés a témája a filmnek, ez az egész pedig egy gyönyörű, coen-i köntösbe van bebugyolálva.

Tetszett, hogy a film a szereplők feletti ítélkezést a minimumra csökkenti, így főként a nézőre van bízva, hogy mit szűr le, milyen embereket nézünk a vásznon. Sem a Mulligan játszotta ex-barátnő, sem Goodman figurája, sem pedig Davis karaktere sem nevezhető ugyanis igazán szimpatikus szereplőnek, de a báj épp ebben rejlik. Hibáznak, botladoznak, és akkor mi van? Mintha nem csinálná ezt minden emberi lény. Llewyn-t az egyik pillanatban szánandó, esendő és szimpatikus szerencsétlennek gondoljuk, a következő pillanatban pedig csinál vagy mond valami olyat, amitől aztán kicsit kevésbé kedveljük őt. Majd vissza az elejére. A film szívét-lelkét azonban nem csupán a rendezői manírok és remek színészi alakítások adják, hanem a témából fakadóan a zenének is kulcsszerep jut: a T. Bone Burnett által felügyelt zenei betétek (a Please Mr. Kennedy bárgyúan tréfás kis nóta, a Hang Me pedig a film borús stíljét hangsúlyozza) remekbe szabottak, ahogyan maga a zenei történelem kontextusa is (Bob Dylan ebben az időben tör be a köztudatba) figyelemre méltó. Talán picit túl szikár és túl szürke darab, a Coenékhez képest visszafogottabb, szóval aki esetleg ódzkodott az Egy komoly ember-től, az lehetséges, hogy ebben sem találja meg a maga számítását. Előbbi film nekem egyébként valamelyest jobban tetszett, de ez az idő elteltével még akár változhat is. Érett és komoly film, amely a rendezői manírok finomra hangolt felsorakoztatása mellett egy édesbús látleletet is ad nem csupán egy zenei korszakról, hanem egy emberről, aki képtelen volt kitörni és továbbfejlődni. Nyomokban ugyan tartalmaz néminemű optimizmust és reményfoszlányt, de összességében nem ez a film fog segíteni nekünk abban, hogy rózsaszínben lássuk a világot.

 

Oldalak: 1 2