Mert amit a protézisekkel, és kontaktlencsével megsegített - no meg Isten áldotta tehetségével megáldott - Joseph Gordon-Lewitt művel a vásznon, az életét ezúttal is drágán adó, de meglepően érzékeny alakítást nyújtó Willis fiatalkori önmagaként, az legalább olyan bravúros, mint amit  Josh Brolin csinált az MiB 3-ban. De persze Rian Johnson (Beépülve, Brothers Bloom - Szélhámos fivérek, Star Wars - Az utolsó Jedik) filmje jóval többről szól, mint egy tehetséges fiatal színész hálás játékáról (noha egy igen fontos sarok köve az egésznek), mert a Looper egy intelligens, érzékeny sci-fi, ami nem tekinti hülyének a nézőjét.

A jövőben már lehetséges az időutazás, de azonnal be is tiltják. Azonban eme nem túl bizalomgerjesztő disztópiában a bűnszervezetek áldozataikat visszaküldik az időben harminc évvel, hogy ott bizonyos looper-ek végezzenek a delikvenssel, majd tüntessék el annak nyomait. Ilyen jól fizető - de nem minden téren kifizetődő - állást végez Joe is, aki miután egy átlagos nap szembe találja magát idősebb önmagával, és a végzetes lövést is elvéti, kénytelen üldözőbe venni a jövőjét, hogy a jelenét megtarthassa.

Filmet készíteni az időutazás témájában nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre látszik. Túl sok a paradoxon, könnyedén felrúghatja a saját szabályrendszerét, és sok film rendszerint ezekbe bele is bukik (lásd például a romantikus műfajú Ház a tónál-t). Nem mondom, hogy Johnson filmje teljességgel kikezdhetetlen. Nyilván a (magukat annak tartó) hozzáértők hosszú órákat el tudnának vitatkozni azon, hogy hol és min bicsaklik meg a történet, miközben szem elől tévesztik a film ennél sokkal lényegesebb kérdés feltevéseit. Mennyibe kerül változtatni az életünkön? Feltétlenül jó ragaszkodni a múltunkhoz, ahelyett, hogy elfogadnánk a megváltoztathatatlant? Ugyan ezek mára már elcsépelt, patetikus kérdések, de itt könnyedén, nem szájbarágósan simulnak bele a cselekménybe, pontosabban válnak annak fontosa - ha nem a legfontosabb - részeivé.

Már a szintén Willis nevével fémjelzett 12 majom is körbejárta ezeket, de teljesen más szemszögből, ennek ellenére a két film kétségkívül igen szoros rokoni kapcsolatban áll egymással. Johnson ráadásul sokkal több műfajjal zsonglőrködik, mint anno Gilliam tette. Van itt a sci-fin kívül dráma, krimi, thriller, sőt még egy csipetnyi szuperhős film is. Ezek közül szerencsére egyik sem nő a másik fejére, hanem sokkal inkább kiegészítik egymást ott, ahol kell, ezáltal egy olyan különleges elegyet alkotva a vásznon, amihez ritkán van szerencséje az egyszeri moziba járónak. Mégsem zavarodunk meg tőle, mert újnak, frissnek hat az egész, feltéve, ha elfogadjuk a film által lefektetett szabályrendszert, és nem kötünk bele minden apró kis mozzanatba (Johnson-ék szemmel láthatóan olykor unják az elméletek magyarázását és egy félmondattal elintézik az egészet). Eme különös mixtúrából a tudományos fantasztikum mellett persze igencsak hangsúlyos rész a dráma, amit a most is csodás Emily Blunt karakterének színre lépése fokoz tovább.

A külföldi sajtóorgánumok már most kikiáltották a Looper-t az elmúlt évtized legfontosabb sci-fijének, és nem is állnak messze a valóságtól - már csak azért sem, mert ez a műfaj nem túl kifizetődő, és igen ritka köztük a valóban minőségi darab. Rian Johnson harmadik rendezése azonban könnyedén válhat kultikussá, feltéve, ha megtalálja a közönségét. Hogy ez valóban így lesz, az még egyelőre a jövő zenéje marad.