Matt Ruff könyvének története 1954-ben játszódik, amikor is az afroamerikai polgárjogi mozgalmak szűken vett értelemben elkezdődtek. A kötetben - és a sorozatban is - találkozik az akkori feszült közhangulat, a gyűlölködés, a Jim Crow-törvények, a lázongás és a kilátástalanság a misztikummal, a hihetetlennel és a gótikus horrorok kliséivel.
A horrorirodalom merít az ókori mitológiából, majd továbbfejleszti történeteit aszerint, hogy az írók szándékosan félelemkeltésre használják a természetfelettit. A 19. században megjelenik a zsánerkeveredés: a dark fantasy, a weird fiction, és a rémisztgetésen túl a lények egyre inkább hasonulnak az emberi viselkedés kifacsart kivetüléséhez, gondoljunk csak Robert Louis Stevensontól a Dr. Jeckyl és Mr. Hyde különös esetére vagy Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképére.
A 20. században már másra tevődött a fókusz. A mítoszteremtés központi szerepet töltött be a regényekben, a történetek hátterei komplexebbek lettek, kitágították a teret és az időt. Az 1920-as években megjelenő magazinok előszeretettel publikálták olyan feltörekvő írók munkáit, mint Howard Philips Lovecraft, August Derleth és Robert E. Howard, ezért hamar eljuthattak a nagyközönséghez.
A 20. század második felére - amikor a Lovecraft Country is játszódik - a kietlen, sötét és ismeretlen közeget felváltják az átlagember hétköznapjai. Megtartották a természetfelettit, a lélek rejtelmeit, az idegen lényeket, de olyan mindennapi környezetbe, helyzetekbe költöztették őket, amik mindannyiunk számára ismerősek, könnyen azonosulhatóak. Robert Bloch (Psycho) és William Peter Blatty (Az ördögűző) is ezt az utat járta, majd később ennek a vonalnak egyik legismertebb képviselője Stephen King lett. Így találkozik tehát a kortárs közeg a belső vívódásokkal és a szörnyekkel.
A "rövid" bevezetés után térjünk rá a lényegre: az HBO-n debütált Lovecraft Country című sorozatra. Az eddig megjelent három rész már elég betekintést nyújthat(na), mire számíthatunk a későbbiekben. Feszült hangulatában, családi történetében, a karakterek formálásában egységes és haladó, de a cselekményvezetés és az arányok eltolódása töredezetté teszi. A könyv epizodikus szerkezetű, feltehetően ez alapján alakulnak a részek is, az elejéről tekintve azonban még elég hihetetlen, hogy valaha összefutnak a szálak.
Az 50-es évek Chicagójában járunk, ahol Atticus Freeman (Jonathan Majors) elveszett édesapja után ered, oldalán gyerekkori barátjával, Letitiával (Jurnee Smollett), és bácsikájával, George-dzsal (Courtney B. Vance). Útjukon, amely Samuel Braithwhite New England-i kastélyához vezet, nem csak az ellenséges fehérekkel meg szembeszállniuk, hanem egy számukra addig ismeretlen világgal, amiket szörnyek uralnak.
Az eddig megjelent három rész mintha három, egymástól elkülönülő történet lenne. Az első rész igazi prológus, lefekteti az alapvető információkat, bemutatja a szereplőket és a körülményeket, de keveset használ a horror elemekből. Elsősorban az emberi drámán keresztül próbálja megfogni a közönségét, ami csalódást jelenthet azoknak, akiknek sötét atmoszférára és a véres akciókra fáj a foga. Fokozatosan építkezik, de a körülbelül egyórás részekhez mérve túl gyorsan pörögnek az események. Ahhoz képest, mekkora hangsúlyt fektet a szereplők élethelyzetére, olyan keveset törődik az átélt borzalmak következményeivel. Merthogy az első rész végéig kell várnunk egy izgalmas, szörnyektől hemzsegő jelenetre, amit egyébként joggal tartanak vissza, hiszen a klasszikus ponyvák is sokszor sorozatként, novellákból összefűzve jelentek meg, ezért kellett a cliffhanger és az etapok végi csattanó. De a második részben már teljesen más szituációba csöppennek a főhősök, és szinte szemrebbenés nélkül asszisztálnak egy varázsló szekta bűbájához.
A harmadik rész elején nem hiába lehet hiányérzetünk, hiszen időbeli ugrás történik, emellett mintha elfelejtették volna, mi történt velük az azt megelőző hetekben. Újból másabb vizekre evezünk: egy haunted house epizód következik, ami már a részen belül is időszakosan tagolja a történteket, ellentétben az eddigiekkel. Mégis, arányaiban ez a legkiforrottabb rész, jó egyensúlyba hozza a karakterközpontúságot a misztikummal. Többirányú az üldöztetés, a fehérek továbbra sem hagyják nyugodni Atticusékat, viszont a békés otthonnak szánt házról is kiderül, hogy nem számítottak új lakókra. A fenyegetés képernyőn keresztül is valódinak tűnik, a szellemek rémisztőek, hát még a történetük. A Letitiát alakító Jurnee Smollett elementáris alakításának köszönhető, hogy még biztosan maradok egy rész erejéig.
Ha a ponyvairodalom felől közelítjük meg a dolgokat, bűnös élvezet és kedves hommage a Lovecraft Country. A rejtélyes kísérlet, a mágikus szekta, a rejtett ajtó, a titkolózó gazdag család, a félelmetes kúria mind-mind nosztalgikus érzéssel töltheti el a horrorrajongókat, amik pont az elcsépeltségük miatt lesznek szerethetőek. A folytonos klasszikusokból való idézgetéssel hasonló a helyzet: bocsánatos bűn az intertextualitás tekintetében, hogy a megoldásként szolgáló kulcsmondatok ad hoc jelleggel kerülnek elő, és nem igazán alapoztak meg a jelentőségének, azt leszámítva, hogy a család könyvrajongó.
Ha viszont egy igazán megkapó, különleges és borzongató szériára vágyunk, nagy eséllyel nem ez lesz a mi befutónk. A rémtörténetek pszichikai aspektusát nem képes valódi mélységében bemutatni, és a horrorok fizikai vonatkozása, a lények megtestesülése egy-egy jeleneten kívül messze elmarad a szereplők élettörténetéhez képest.
Alapvetően az a koncepció tűnik ki, hogy minden részt más-más frázis köré építenek, és az egyetlen, ami valóban foglalkoztat a sorozattal kapcsolatban, hogy hogyan válik ez az évad végére egy egésszé. A pilotból hiányzik az az erőteljes hook, amiért rajongva tartanék ki a további részek mellett, de a harmadik epizód végére mégis érzékelhető az építkezés, még ha nem is szembetűnő. A karakterek banalitása - háborús veterán, nincstelen aktivista, szerkesztő, de egyik se érdekel különösebben senkit - illeszkedik a korszakot átható és feketéket érintő mellőzöttséghez, és a közhelyes rémmesékhez. Több horror és líraiság, és kevesebb száraz leírás szerethetőbbé tehette volna a Lovecraft Countryt.
Felhasznált irodalom: Ectopolis
