Nehéz egy olyan filmről írni, amely után az álladat keresed, miközben az agyadat (másokéval egyetemben) a mozi személyzet még mindig a falról kapargatja. IGEN!!! A Mad Max: A harag útja tényleg ennyire istenkirály! Hogy közel sem hibátlan?! Az ebben a benzingőzös adrenalinfröccsben gyakorlatilag teljesen lényegtelen. Persze nem is én lennék, ha a rajongás közepette sem próbálnék meg szakmai maradni, de egy ennyire fékevesztett tempójú, elképesztő gépszörnyekkel felvértezett mozi után piszkosul nehéz. George Miller gyakorlatilag rácáfolt arra, amit az egész világ várt volna tőle, hiszen mindenki megvolt róla győződve, hogy az elmúlt évtizedekben túlságosan belesüllyedt a családi és animációs filmekbe, és a legtöbben egy polcra helyezték az olyan, mára lényegesen puhább direktorok mellé, mint Steven Spielberg vagy Martin Scorsese, hogy az olyanokat, mint James Cameron vagy George Lucas ne is említsem. A visszatérésük az általuk dédelgetett franchise-okhoz (Indiana Jones, Star Wars) finoman fogalmazva is kis híján a sárba tiporta renoméjukat, így az előzetes információk, a forgatás csúszása sokáig szkepticizmussal társult (Charlize Theron csak ezután forgatta a Hogyan rohanj a veszTEDbét, ahol emiatt végig parókát kellett hordania), de aztán az első előzetes igencsak felkorbácsolta a kedélyeket és csodával határos módon a Mad Max maximálisan megfelelt az általa támasztott elvárásoknak.
Miller olyan könnyedén visz minket vissza "Mad" Max Rockatansky végletekig elzüllött, aberrált, mégis piszkosul szórakoztató világába, mintha csak tegnap jártunk volna benne utoljára. A film ugyanis nem elég, hogy abszolút méltó az első két részhez (a harmadikat pedig jobb, ha hagyjuk), de messze felül is múlja azokat. A harag útja megválaszolja azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Miller számára már annak idején is rendes stúdiókörülmények (és ami fontos: költségvetés) állnak a rendelkezésére a legkisebb beleszólás nélkül. Így festhetett a vászonra egy olyan semmihez sem fogható - a filmhez hasonlóan - megalkuvás nélküli neo-westernt, ahol az emberség már kihalófélben lévő erény, ahol kegyetlen önkényurak élet és halál urai és ahol lovas üldözések helyett elképesztő autós hajszák tarkítják a kietlen sivatag vér és benzin áztatta útjait.
Miket beszélek?! Az egész film egy végeláthatatlan fogócska, miközben eszeveszett akció szekvenciák közepette az érzelmeiddel játszik, keverve a konvenciókat a meg nem alkuvással, és ezzel egy olyan tébolyt szabadít az elmédre, amilyenhez évtizedenként párszor, ha szerencséd van. Márpedig A harag útja egyik legnagyobb erénye pont abban rejlik, hogy Millerék a mai fiatalokat - valamint az egyesekből és nullákból álló világpusztító blockbustereket - megszégyenítve, megalkuvást nem tűrve alkottak egy régi vágású akciófilmet, amely viszont tempóját tekintve még a mai, videoklip esztétikán edzetteket is szívroham közeli állapotba helyezi.
Persze világa és karakterei végletekig sarkítottak, amelyben a kommunikáció is a minimálisra van redukálva, már-már a némafilmekkel kokettálva, azonban Millerék még így is egy olyan flórát és faunát hoztak létre, ahol lényegében az önkényurak (az eredeti film Toecuttere, Hugh Keays-Byrne ki se látszik a maszk és sminkdömpingből), az őket körülvevő személyi kultusz, a vallás mind-mind a világégés utáni őrület következtében jött létre. Ez a világ ugyan független Miller eredeti trilógiájától, mondhatni annak nitróval felturbózott rebootja, ugyanakkor szépen építkezik azok nihilizmusából, elemeiből, helyenként még easter eggeket is dobálva az eredeti rajongóinak, viszont nem azokkal kívánja helyettesíteni a narratíva elemeit. De nem csak a karakterrel rendelkező autószörnyek, vagy az elképesztő maszkok és jelmezek különböztetik meg egy agyatlan akciófilmtől, mert azokkal ellentétben itt nem egy robbanás vezet a következőig, hanem a karakterek és a cselekmény (nem, nem történet), még ha utóbbiak soványak is.
Mert nem is kívánnak ennél többet. A szótlan Tom Hardy egy morgásában benne van minden világfájdalom, amit Max valaha csak átélt. A színész nemcsak plusz karizmát kölcsönöz neki (bocs, Mel!), hanem olyan mélységes humanizmussal is felruházza, ami a Charlize Theron alakította, önmagának és a szexrabszolgáknak megváltást kereső Furiosával olyan szintű reményt szabadít fel nemcsak a szereplőkben (Nicholas Hoult talán még sose volt ennyire szórakoztató), hanem a nézőben egyaránt, ami bizakodásra adhat okot, hogy még ebből a katasztrofális barbarizmusból is van visszaút. Mindezt pedig megfejelve Junkie XL robusztus dallamaival és a csontrepesztő kaszkadőrmutatványokkal, amelyek határát a CGI maximum csak kiterjeszti, de sohasem helyettesíti, ezzel is sarokba állítva az elmúlt időszak blockbustereit.
Persze a film címe némileg csalóka, hiszen amíg Max most csak elsősorban résztvevője a cselekménynek, addig Furiosa az aktív alakítója annak (Furiosa=Fury Road) és ezt egyesek heves feminizmusként értékelhetik, de akkor minden film annak számítana, ahol a nők többek puszta biodíszletnél. Pedig pont ez a fajta nőiség az, ami a férfias akcióközpontúságot tökéletesen ellensúlyozza, ezzel pedig egy végtelenül emberi kalandot adva az örökkévalóságnak. Max és Furiosa kényszer és dacszövetségéből pedig így születik meg az elmúlt évek (avagy évtizedek) egyik legerőteljesebb filmes párosa, akik a csontrepesztő akciók közepette egy homokvihar erejével söpörnek végig a vásznon, hogy valahol a T800-as és Sarah Connor mellett állapodjanak meg végül. A Mad Max egy kihagyhatatlan filmes élmény, ahol a popcorn és a kóla mellé érdemes oxigénpalackot is vinned magaddal. Csakhogy legyen honnan pótolni, amikor elfelejtesz levegőt venni.