Madagaszkár 3 – Kritika

Immár hét éve annak, hogy először megismerkedtünk a Madagaszkár szigetére vetődött négy állatkerti fenevadnak csak jóindulattal nevezhető jószággal: Alexszel, a kissé önimádó oroszlánnal, Martyval, a némileg hiperaktív zebrával, Gloriával, az anyáskodó vízilóval, valamint Melmannel, a neurotikus zsiráffal. Noha az első rész nem volt több, mint egy átlagos, gyerekeknek hasra esős poénokkal, felnőtteknek pop kulturális utalásokkal kikacsintó Dreamworks mese, a közönség zabálta őket, főleg az őrült pingvin kommandót és Julient, a makik önjelölt, riszáló királyát. A folytatás garantált volt, így három évvel később jött is az Oroszlánkirály elemeit felvonultató második rész, ami elődjével szemben lényegesen erőltetettebbre sikerült – legalábbis ami az alapkonfliktust és a gonosz szerepben tetszelgő agresszív kisnyugdíjas szerepét illeti – így némileg félve ültem be az Afrikával szomszédos kis szigetet már csak a címében tartalmazó harmadik részre, de szerencsére úgy pofára estem, mint cirkuszi fóka az üvegpohárban.

Oldalak: 1 2