A Marvel's Inhumans-t még a tévés premier előtt mozikba küldték a készítők, itthon is, ráadásul az eredetileg tervezett vetítés számot is meg kellett emelni. Mivel engem már az előzetesek sem győztek meg túlságosan, kihagytam ezt az élményt és most, hogy sor került a kisképernyős bemutatkozásra is, abszolút nem bántam meg. Egyszerűen semmi nem volt jó ebben a majdnem másfél órában, már húsz perc után azt nézegettem, mikor lesz már végre vége, annyira nem kötött le. Azt, hogy ez még mozikba is került, teljesen érthetetlen számomra, még akkor is, ha IMAX kamerákkal készült ez a dupla rész.
A készítő az a Scott Buck, aki már az Iron Fistet is a földbe állította és ennek ellenére mégis ott maradt az Inhumans élén. Hatalmas lehetőség került a kezébe és nem élt vele. Buck rendezőként is jegyezte ezt a két részt és bár a kezébe raktak egy IMAX kamerát, láthatóan fogalma sem volt róla, mégis mihez kéne kezdenie vele. Voltak szép légifelvételek, meg néhány ütős beállítás, de képtelen volt hangulatot teremteni. A Holdon lévő Attilan, az Inhumanek otthona, egy nagy szocialista betontengerre emlékeztet és szürreális, hogy itt teljes idilli hangulatban éldegél bárki is a királyi családon kívül. A történet másik fele pedig a lélegzetelállító Hawaiin játszódik, ami erősen kihasználatlan marad. (Leszámítva azt az egy helikopter utat, amiből aztán végig gazdálkodtak és fognak is valószínűleg a közeljövőben.)
Szerencsére Maximus (Iwan Rheon) hasonló véleményen van - néhány lakóval egyetemben - és szerinte ideje lenne lelépni a Földre, mert mint uralkodó fajnak ott a helyük. A terve persze nem csak ennyiből áll, hisz puccsot tervez a király, a saját bátyja, Black Bolt (Anson Mount) ellen. Hamar a tettek mezejére lép, viszont szinte mindenki kicsúszik a keze közül, mert a hatalmas teleportáló kutya, Lockjaw segítségével elmenekülnek a Földre, egy számukra teljesen ismeretlen területre. A képzeletbeli második rész sokkal jobban sikerült, mert az elején szükségtelen mennyiségű expozíció kapott helyet és rájöttek, hogy még nagyon sok mindent kéne felvezetni, ezért rendesen belehúztak és pörgették az eseményeket. Az elején minden jelenetet fele olyan hosszúra meg lehetett volna vágni, később azonban szerencsére rájöttek a készítők, hogy tévé sorozatot készítenek és nem művészfilmet.
Black Bolt és Maximus a tökéletes klisé halmazai a hősnek és a nagy gonosznak. Bolt miután átesik az átváltozási procedúrán szörnyű erőre tesz szert, hisz egy hanggal végzetes pusztításra képes. Gyerekkorában egy véletlen folyamán megöli a szüleit, ami rosszul érinti a kicsi Maximust. Ő a kitaszított, akiben nincs meg az Inhuman gén, a saját bátyjának hála kellett szülők nélkül felnőnie és a későbbiekben engedelmeskedni neki. Anson Mount és Iwan Rheon már most a két abszolút csúcspont a színészi teljesítmények esetében, bár Rheon valószínűleg nem bírja feldolgozni, hogy megint a görény karakter jutott neki. Két véglet akadt még: Isabelle Cornish (Crystal) egyszerűen szörnyű, alig kapott időt, az is épp elég volt belőle, cserébe Ken Leung (Karnak) simán fan favorit lehet a későbbiekben.
Nincs azzal baj, ha egy sorozatra nincsen részenként 10 millió dollár, nem feltétel manapság a minőséghez, de a korlátokkal tisztában kell lenni. Míg egy Bosszúállóknak kell a grandiózusság, addig itt értelmetlen mindent világmegváltónak beállítani és úgy előadni a történetet, hogy most az egész emberi faj sorsa múlik azon vajon Maximus és Black Bolt mihez kezd egymással, és a törpe királyságukkal.
Azt nem mondom, hogy negyven percben elfértek volna az események, de egy órába azért simán megoldható lett volna és a szükséges tempót tarthatták volna ahhoz, hogy ne nézegessem folyamatosan, mennyi van még hátra a végéig. Ennél jobb dinamikára van szüksége egy országos csatorna sorozatának, pláne a Marveltől, tehát el kéne dönteni melyik irányba viszik a stílust, mert így egyelőre elég színtelen-szagtalan a végeredmény.