Hirdetés

Mátrix: Feltámadások - Kritika

|

20 év után visszatérhetünk a Mátrixba. A szoftver viszont alaposan megváltozott.

Hirdetés

Ha személyes all-time top 10-es listát kellene összeállítanom, akkor nem kis fejtörés várna rám, ám az szinte garantált, hogy az 1999-es Mátrixnak bérelt helye lenne rajta. A Wachowski testvérek nem pusztán minden idők egyik legszórakoztatóbb és pofátlanul stílusos akciófilmjét rakták le az asztalra, de egy valóban látnoki erejű sci-fit is köszönhetünk nekik. Neo történetének első fejezete az idő múlásával csak egyre aktuálisabbá válik, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a sztori bizony folytatásokat is kapott. Lana Wachowski pedig úgy döntött, hogy ha testvére és alkotótársa nélkül is, de újraindítja a Mátrix szervereit, és azzal együtt a franchise-ot - ez a restart pedig valószínűleg az év egyik legmegosztóbb és legfurcsább filmjét eredményezte.

Hirdetés

Nem rejtem véka alá, hogy az eredeti film örök szerelmese vagyok, mely gyerekkoromtól kezdve az évek múlásával egyre csak tökéletesedik, hiszen magam is egyre több rétegét tudtam felfejteni a Mátrix-filmek filozófiájának. Nem véletlen a többesszám: egy friss újranézés után bátran merem állítani, hogy az Újratöltve és Forradalmak címekre hallgató folytatások, ugyan ha el is maradnak az eredetitől, továbbra is bűnösen élvezetes akciófilmek, melyek számos aspektusában érdekesen vitték tovább, vagy épp bővítették ki a Mátrix szimbólumrendszerét, gondolatiságát. Való igaz, az első résznek kifejezetten jól állt, hogy csak a felszínét kapargatta bevezetett témáinak, viszont annyi mindenről lehet és érdemes is beszélgetni a teljes trilógia kapcsán, hogy azért már megérte elkészíteni a folytatásokat. Lana Wachowski pedig úgy gondolta, Neo (Keanu Reeves) és Trinity (Carrie-Anne Moss) története nem ért véget 20 évvel ezelőtt, így hát elkészült a negyedik Mátrix-film is, mely egy merőben más világba és élménybe vezeti be a nézőt, mint azt a trilógia tette. A kérdés már csak az, hogy ezzel mi mennyit nyertünk.

A Mátrix: Feltámadások gyakorlatilag egy közvetlen folytatás szerepét vállalja magára, melynek a tételmondata, hogy Neo és Trinity nem haltak meg - ellentétben azzal, amire a Forradalmak lezárása utalt. Ez már a film, szerintem közel zseniális előzeteséből is kiderült, amely bennem olyan szintű izgatottságot épített ki az új Mátrixot illetően, amit nagyon ritkán szoktam érezni egy filmpremiert megelőzően. Így őszintén kíváncsi voltam, hogyan veszi fel majd a fonalat a Feltámadások - a megoldás végül egy, a film univerzumába alapvetően passzoló húzás lett, mely piszkosul igyekezett egy, még a korábbiaknál is "metább" olvasatot adni a Mátrixnak. Egy irdatlan hosszú expozíció formájában vezeti be a nézőt a film az alaposan megváltozott, látványvilágában is szokatlan Mátrixba. Abba a Mátrixba, ami előszeretettel kacsint össze a nézővel és utalgat önmagára. Nem tagadom, a film első órája talán a legszórakoztatóbb szegmense a Feltámadásoknak, ám mindvégig motoszkált bennem egy furcsa ellenérzés, hogy amúgy 2021-ben mennyire újszerű és szellemes még önreflexívnek lenni? Ez valószínűleg az önreflexió módján múlik, az új Mátrixnak pedig csakugyan van néhány érdekes és izgalmas húzása, a kvázi "film a filmben" felütése inkább hat olcsónak, néhol pedig kifejezetten nevetségesnek, mintsem kreatívnak. Pedig hát basszus, valójában a teljes franchise erre az ötletre épül, most mégis sikerült elbagatellizálni azt.

Ám ahogy említettem, a Feltámadások első harmada minden furcsaságával, néha pedig butaságaival együtt is a legszórakoztatóbb szekvenciája a filmnek, ahol minden egyes jelenetben ott van a feszültség és az ígéret, hogy na vajon ez az egész mire lesz kifuttatva. Mindeközben a Mátrixnak egy sokkal kevésbé stílusos (erről a későbbiekben még lesz szó), de új verzióját is megismerhetjük, ami önmagában egy üdvözülendő dolog minden Mátrix-rajongó számára. Nagyon fájó, és érthetetlen mód kihagyott ziccer azonban, hogy a címben is szereplő virtuális tér soha nem szorult még ennyire háttérbe a franchise során: a Mátrix ugyanis többé nem szerves része a cselekménynek, hanem pusztán egy kényelmes díszlet, ahol minden épp úgy és épp akkor történhet, ahogy azt a forgatókönyv megkívánja. A korábban ismert Mátrixnak megvolt a maga szabályrendszere, amit nem csak a nézőnek kellett megérteni, de a film karaktereinek is alkalmazkodniuk kellett ahhoz. Hiszen a "szerverről" való kijutáshoz is szükség volt egy vonalas telefonra, ahogy az utazás, helyszínváltás sem volt megoldható pusztán egyetlen gombnyomással. Az új Mátrix ennél már sokkal modernebb, áramvonalasítottabb, és többé nincs szükség az ilyen "kellemetlenségekre" - az ilyen jellegű változtatásokkal önmagában nem is lenne baj, viszont a film ugyan rengeteg ponton vesz el az alapanyagból, hozzáadni már jóval kevesebbet tudott csak.

Én alapvetően a teljes támogatója vagyok annak, hogy főleg egy 20 éves trilógia kapcsán ne a nosztalgiát próbáljuk meglovagolni, hanem valami újszerű élménnyel hozzuk vissza az adott szériát. A Feltámadásoktól pedig egy pillanatig sem tagadhatjuk el, hogy ne próbálkozna becsülettel a vérfrissítésen, vagy éppen a néző meghökkentésén. Én viszont azt érzem, hogy egy, az alapművet tiszteletben tartó, és azt tovább gondoló folytatás helyett sokkal inkább az egyre divatosabbá váló dekonstrukciós filmek egyikét kaptuk. Ez egyszersmind lerombolja mindazt, amit eddig a Mátrix cím alatt ismertünk, és annak ugyan számos elemét átmentve, de mégis valami teljesen újat szeretne megalkotni és elmesélni. Újfent hangsúlyoznám, hogy abszolút becsülöm a Feltámadások ilyesfajta merészségét, ami számos ponton egyébként be is jött, olyan értelemben biztosan, hogy Lana Wachowski filmjére nem mondhatjuk, hogy érdektelen lenne. Úgy érzem, a széria negyedik filmjének legnagyobb, megbocsáthatatlan problémája nem is a tartalmi részében keresendő, hanem mindabban, ami egykor azzá tette a Mátrixot, amit mindmáig ünneplünk benne.

A Feltámadások azt az érzést keltette bennem, hogy Lana Wachowski elég jól érti, miben is rejlik az eredeti mű gondolatisága, viszont arról fogalma sincsen, hogy miben rejlett annak stílusossága, egyúttal az egész film ellenállhatatlan vonzereje. Vagy ha mégis érti, akkor tudatosan dobta ki az egészet a kukába - mindenki döntse el magának, hogy melyik a rosszabb. Az biztos, hogy sehogyan sem jártunk jól, ugyanis az új Mátrix-film akciófilmként egész egyszerűen értelmezhetetlen, értékelhetetlen. Vagy legalábbis ha a trilógiához mérjük, akkor biztosan. Kapunk pár korrektül megcsinált jelenetet, viszont sem mennyiségre, sem minőségre nem hasonlítható össze a korábbi filmekkel. Persze, értem én, hogy meg lehet így is csinálni egy Mátrix-filmet, a kérdésem viszont az lenne, hogy minek? Mi értelme Mátrix-filmet csinálni Neoék istentelenül menő szerkói, a bullet time-mal megbolondított, sokszor őrületesen túltolt akciójelenetek, vagy épp a filmek szürkés-zöld filterrel borított Mega City-je nélkül? A trilógia minden egyes képkockájáról szinte azonnal beazonosítható, ahogy a dialógusai és a gondolatisága is roppant felismerhető stílusban vannak tálalva, de olyan apróságokra is gondolhatunk, mint ahogyan Neo, Trinity és Morpheus stílusosan bevonulnak egy szobába - minden a végletekig ki volt találva ezekben a filmekben, ezzel együtt pedig minden a Mátrix elengedhetetlen része is volt. A Feltámadások pedig nemcsak, hogy nem próbálja meg mindezt reprodukálni, hanem helyette azt mondja, hogy minderre amúgy semmi szükség.

Tudatosan ki lett gyomlálva mindaz, ami a Mátrix identitásának alapját képezte, mert Lana Wachowski azt üzente a negyedik filmen keresztül, hogy az előbb említett "apróságok" hiányában is érvényesülni tud a Feltámadások. Olyannyira, hogy komplett műfaji átalakuláson is átesett a film. A trilógiában mindig is, de főleg a folytatásokban kiemelt szerepet kapott Neo és Trinity szerelme, sőt, a cselekmény egy kivehetetlen fogaskerekéről beszélünk. Lana Wachowski viszont azt mondta, hogy ez nem volt elég, így a negyedik film mindenekelőtt a két szóban forgó karakter szerelmes története, és csak másodsorban sci-fi, de a legkevésbé akciófilm. Ilyen téren tud a legjobban működni a Feltámadások, ahol a lehangolóan semmilyen Keanu Reeves alakítását a még mindig remekül festő Carrie-Anne Moss-szal való közös jeleneteik húzzák fel, még úgy is, hogy kettejük szála indokolatlanul kapkodósan lett lezárva. Pedig volt ideje a filmnek, két és fél órája egész konkrétan, de így is rengetegszer volt az az érzésem, főleg a cselekmény kétharmada fele, hogy piszkosul siet és kapkod a Feltámadások annak érdekében, hogy el tudja mondani mindazt, amit szeretett volna.

A színészgárda nagy része, néhány fontosabb kivételtől eltekintve, egyébként teljesen kicserélődött. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy az új arcok szinte egytől-egyig mindent beletettek a szerepeikbe, és általánosságban remek színészi alakítások jellemzik az új Mátrixot. Tényleg fájó leírni, de Reeves az egyetlen kivétel majdhogynem, aki nyilván valahol a szerepe miatt volt ennyire sótlan és unott, de ez így akkor is nagyon kevés. Ellenben például Neil Patrick Harris-szel, aki minden jelenetét hibátlanul megnyerte Az Elemző szerepében: a trilógia filozófiája és gondolatisága leginkább az ő figuráján keresztül köszönt vissza, egyúttal a film dialógusai is az ő jelenlétében szuperáltak a leginkább. A Mindhunter sármos Jonathan Groffjának ugyan esélye sem volt felülmúlni Hugo Weavinget Smith ügynök szerepében, de hibátlanul hozta azt, amit a forgatókönyvhöz mérten hozhatott. Yahya Abul-Mateen egy izgalmas választás volt az "új Morpheus" szerepére, de még magam sem döntöttem el, hogy mennyire szerettem a kissé ripacskodó inkarnációját Laurence Fishburne ikonikus figurájának. Egy szó mint száz, a színészeken tényleg nem múlt semmi, a Feltámadások legjobb jeleneteit pedig nem a film néhány kiherélt, stílustalan akciójelenetének, hanem a lelkiismeretes alakításoknak köszönhetjük.

A PuliCast hallgatói is tanúsíthatják, hogy én tényleg úgy ültem be az új Mátrixra, hogy piszkosul szeretni akartam azt. Nem csak azért, mert egy számomra kiemelten fontos széria legújabb darabjáról van szó, hanem mert őszintén úgy gondolom, hogy Wachowskiék remekművében még mindig rengeteg potenciál rejtőzik, ami ezerféleképp tudna megújulni és újat mondani. A megújulást nem vitathatjuk el a Feltámadások elől, azt illetően viszont hatalmas háború dúl bennem, hogy ezért a megújulásért érdemes volt-e egy újabb filmet készíteni. Néha úgy éreztem, mintha az előző két rész cselekményében lévő lyukakat próbálta volna meg betömködni inkább a film, ahelyett, hogy érdemben hozzátenne azokhoz. A probléma az, hogy az előbbire szerintem semmi szükség nem volt, bár ezzel valószínűleg sokan vitatkoznának. Mégis, több ponton is láttam a spirituszt és a fantáziát a Feltámadásokban, de aztán meg ahelyett, hogy kifejtésre kerültek volna a belebegtetett gondolatok, jött egy következő jelenet, ami mintha hülyét csinált volna a trilógia mentalitásából, filozófiájából.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Olyan szintű ambivalencia van bennem a film kapcsán, hogy azt nagyon nehéz szavakba önteni, viszont amiben közel biztos vagyok, az az, hogy a finálé valami bődületesen pocsékra és ostobára sikeredett. Neo és Trinity végső közös jelenetei lélekemelő eposz helyett egyszerűen röhejesek voltak, nem beszélve arról, hogy a film konklúziója szinte teljes egészében szembemegy mindazzal, amit az Újratöltve és Forradalmak állított. Történik mindez a film utolsó 10 percében. Egészen eddig a pontig pedig Wachowski döntéseinek többségével szimpatizálni tudtam, még a kifejezetten destruktív jellegűekkel is, viszont ez a lezárás nem csak a trilógiához, de magához a Feltámadásokhoz is méltatlan volt. Ennek köszönhetően egy eklektikus, roppant nehezen megfogható élményt sikerült nyakon önteni egy vödör bélsárral, ami számomra a teljes élményre rányomta a bélyegét, és amiért jóval negatívabban tudok csak nyilatkozni az új Mátrixról, mint ahogyan azt szerettem volna.

A Mátrix előző verziójának helyére nemcsak, hogy valami új lépett, de a Feltámadások fogta, és a visszaállító CD-t is kivágta a szemétbe. A változás kedvéért Lana Wachowski mindenen is változtatott, ami néhol meglepően merész és izgalmas gondolatokat eredményezett, viszont legalább annyiszor az üres öncélúság csapdájába is esett. Annak fényében viszont, hogy a dekonstruálásért cserébe alig-alig kaptunk új, és jól kifejtett dolgokat, számomra megbocsáthatatlan húzás az, hogy a Mátrix-hatást, hangulatot és stílust teljes egészében eldobta magától a széria negyedik felvonása. Az év egyik legizgalmasabb és legfurcsább filmélménye, amit viszont lehetetlen a trilógiától függetlenül értelmezni - melléjük téve viszont rejtély, kiben hogy fog lecsapódni ez a kísérleti, leginkább csak címében Mátrix alkotás. Az eredeti film számottevően megelőzte a korát, a Feltámadások viszont - az önreflexív jellegével az élen - mintha épp elkésett volna pár évet.

Mátrix: Feltámadások

Kinek Ajánljuk
  • Annak, aki kedveli a különös filmeket.
  • Aki nem bánja, ha egy film nem fejti ki az amúgy jó ötleteit.
  • Aki egy alapvetően szórakoztató, érdekes élményre vágyna.
  • Aki szívesen visszatérne a Mátrixba…
Kinek Nem
  • …abba a Mátrixba, ami alig-alig emlékeztet a régire.
  • Annak, aki abban bízott, hogy egy, az eredetihez hasonlóan stílusos filmet kap.
  • Aki egy akció sci-fire lenne kíváncsi, nem pedig egy középgyenge love story-ra.
  • Aki azt szeretné, hogy a trilógia gondolatisága legyen folytatva.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.