Kezdjük azzal, hogy tisztázzuk magunkban, mit is várunk egy Megalodon filmtől. Egy kis borzadást, esetleg néhány csavart, szerethető karaktereket, jó poénokat, ne adj Isten egy kis ötletességet. Hogy gyorsan a közepébe vágják, Meg - Az őscápa alkalmanként tud hozni ezekből valamit, de leginkább a klisétengerben úszkál végig és legjobb pillanatait is onnan meríti.
Pedig a film legelején még bizakodó voltam, az alapötlet akár még egy kellemes kis sci-fi bevezetője is lehetett volna. Volt is egy olyan gondolatom közben, hogy na, ezt most ki kell élvezni, mert aztán elindul a rágcsálás és unni fogom magamat. És persze így is lett, egy darabig persze az is leköti az embert, ha már ott van a moziban, de az nem túl nagy érdem, ha egy ponton túl már csak azért szórakoztat, mert közben el lehet kezdeni felidézni a Sharknadós szép emlékeket.
A karakterek fájdalmasan dobozból előkapottak voltak, de régi bevált trükkhöz folyamodván olyan színészeket osztottak be, akiket innen-onnan azért ismerünk, kedvelünk, úgyhogy a rokonszenvért nem kell a rendezőnek és a forgatókönyvnek megküzdenie. Az időközben el-elfogyatkozó karakterek halálának csak egy-két kötelező kiborulással próbálnak súlyt adni, de egy idő után a film azt mondja, hogy á, hagyjuk a fenébe a komolykodás látszatát, úgyse veszi be senki, nyomjuk fullba a kretént. És ha legalább ezt megtenné, talán még hálásak is lennénk érte, igazából az előzetes sem ígért ennél többet, de egy közepesen gyenge flörtölgetésben és néhány olcsó poénban kimerül a szándék.
Jason Statham csibészes mosolya és a szükségszerű felsőtest villantása össze is foglalja, hogy mit képvisel a film. A karaktere néhány panelből és egysorosból lett összetákolva, ami csak azért fáj, mert Statham tud ennél sokkal, de sokkal szórakoztatóbb is lenni abszurd humor kategóriában, ha van mit előadnia. (Nem hittem volna, hogy emiatt egy Melissa McCarthy filmet fogok visszasírni...) És nem hiszem el, hogy egy Megalodon filmben nem lehetett volna szabadjára engedni ezen a téren, mert ha valós drámát akartak volna, tegyük a szívünkre a kezünket, nem őt kérik fel.
Rainn Wilson a milliárdos idióta kliséjét meg sem próbálta komolyan venni, egy percig nem kertel még a rendező sem vele kapcsolatban. Bingbing Li is egészen képes megőrizni a méltóságát, bár a klisék őt sem kímélik, azokat a pillanatait viszont kifejezetten szerettem, amikor átment cukiba, mert azok legalább kicsit kizökkentettek.
Persze a látványos kliséknek is van piaca, biztos vagyok benne, hogy a kánikula közepén meg is fogja találni azt, amíg mindent el lehet adni a 3D címkével. És ha valamivel, akkor ezzel nincs is gond, vizuálisan szép munka, az olykor nevetséges jelenetek nem az iparos emberek hibája. A cápából jobb lett volna, ha többet és gyakrabban mutatnak, de amikor mutatnak, akkor azért az rendben van. Panoptikum jelleggel meg lehet nézni, akinek nincs jobb dolga.