Ha Martin Scorsese rendez, az rendre ünnep a filmőrülteknek. Minden idők egyik legjobb direktora 80 felett sem lassít, s noha manapság sokan inkább arról cikkeznek, hogy miként áll bele a szuperhősös produkciókba, most végre legújabb műve kapcsán szolgáltat beszédtémát.
A négy évvel ezelőtti Az ír egy grandiózus sztorit mesélt el maratoni három és fél órában. A Megfojtott virágok hasonló tendenciát követ, mind ambícióban, mind játékidőben, de vajon színvonalában is?
A film David Grann azonos című regényén alapul, melyben az író megtörtént esetet dolgoz fel. Az 1910-es évek végén az oszázs indiánok olajat találtak a földjeiken, ami villámgyorsan dúsgazdaggá tette őket. A pénz szaga hamar odavonzotta a leghitványabb alakokat, hogy sokszor csalással, sőt gyilkossággal megfosszák az őslakosokat a vagyonuktól. Az esetek során nem tartóztattak le senkit, mely országos botrányt kavart és végül az FBI megalakulásához vezetett.
Nem véletlenül említettem a grandiózus kifejezést, egy ekkora horderejű sztori alapos kibontása időigényes folyamat. Grann könyve elsősorban a gyilkosságokra és a nyomozásra fókuszál kissé száraz stílusban, Scorsese azonban a szimpla tényszerűség helyett kiszélesíti a perspektívát, emberközelibbé teszi, több műfajt beemel és három fő karaktert tesz a cselekmény középpontjába. A helyi iparmágnás Will Hale-t (Robert De Niro), annak unokaöccsét, Ernest Burkhartot (Leonardo DiCaprio) és végül a gazdag indián nőt, Mollie-t (Lily Gladstone). A történet fonalát akkor vesszük fel, amikor Osage megye virágzik és a pénzéhes csőcselék már ellepte a vidéket. Történt néhány furcsa haláleset, de az emberek el vannak foglalva saját magukkal. Ernest szerencsét próbál és háborús veteránként munkára jelentkezik nagybátyjánál. Nem túl eszes fickó, együgyűnek is nevezhetnénk, de van kiállása és be tud férkőzni az ember bizalmába.
Hale jó barátságot ápol az indiánokkal, befolyásos mintapolgár, aki a légynek se tudna ártani. Legalábbis a felszínen, de hamar rá kell jönnünk, hogy mindent kontroll alatt tart és nem tűri, hogy az útjába álljanak. Mollie nem esett a fejére, tudja, hogy a pénzére pályáznak, de naivan beleszeret Ernestbe, így elindul a folyamat, mely egy gondosan megtervezett procedúra része. Mindhármuk eltérő jellem, más miatt érdekesek, fontosak a sztori szempontjából, de a maguk módján egyaránt főszereplők. Ám míg Will és Mollie könnyen behatárolhatók morálisan, addig Ernest korántsem. Egészen a záróakkordig folyamatosan változik a megítélése a nézőben. Nem tudjuk, hogy csak egy buta, manipulálható ipse, netán menthetetlenül becsvágyó bűnöző, vagy törődő férj és apa, aki képes szeretni. Mindhárom én ott lappang benne, de nem mindegy, melyik az igazi arca.
A pazar karakterrajzok mellett tisztán látszik, hogy Scorsese mennyire elkötelezett a történet mellett. A Megfojtott virágok több mint tíz évet ölel fel, és a gyilkosságokat nyers valójukban ábrázolja, nem csak név nélküli áldozatként tekint a halottakra. Érződik, hogy az amerikai történelem egyik legaljasabb népirtásának vagyunk tanúi, ami szörnyen természetesnek hat, ettől válik olyan gyomorforgatóvá és dühítővé. Előkerülhet a közhely a pénz romlásba taszító erejéről és a hatalommal való visszaélésről, de Scorsese elbeszélői attitűdje az egészet olyan köntösbe bújtatja, mely elévülhetetlenné teszi a témát. A cselekmény időnként kissé önismétlővé válik, ám mindig meg tud újulni, ennek ékes példája az utolsó óra, amikor bejön a képbe az a bizonyos iroda, vagyis a korai FBI. Itt kerül igazán előtérbe a nyomozás és az ügy felgöngyölítése, mely Scorsese gengszterfilmjeinek világát idézi. Az epilógus nemkülönben bivalyerős, a történtek summázására egészen kreatív formát választott a rendező, nem beszélve a csodás befejező főhajtásról.
A színészek közül mindenki briliáns, kiemelve a már említett triót. Robert DeNiro évek óta nem volt ennyire jó, Leonardo DiCaprio újabb arcát mutatja meg hibátlanul, Lily Gladstone pedig méltó partner, igazi jelenség a vásznon. Utolsó közös jelenete DiCaprióval egyértelműen a mű egyik csúcspontja.
Ne legyenek illúzióink, a Megfojtott virágok közel sem lesz mindenki filmje. A 206 perces játékidő embert próbáló feladat elé állít, nem végig egyenletes a színvonal, de a végeredmény meghálálja a belefektetett energiát és egy ilyen kvalitású történethez dukál a gigászi játékidő. Scorsese a szívét-lelkét beleadta és képmutató hamis szolidaritás helyett valós tisztelettel adózik, kifejezi együttérzését és véleményét ebben a végtelenül igényes korlenyomatban. Egyszerre nyúl vissza a gengszterzsánerhez, nyújt változatos jellemrajzokat, jól bánik a drámával és a csipetnyi humorral, hogy mindezt egy western takaróval fedje le. Témája miatt főleg Amerikában, üzenete révén azonban a világ minden pontján fontos alkotás, melyről lehet és kell beszélni. Míg Az ír inkább érződött a mester hattyúdalának, addig a Megfojtott virágok egy hasonlóan öreguras, ám nagyon is friss, erőtől duzzadó, elégtételt nyújtó feloldozás.
