Megtorlás - Kritika

|

Ez bizony kellemetlen.

Megtorlás egy komoly film. Komoly témát pedzeget, hangvétele is komoly, eszközei is komolyak. Hogy ez a film mennyire komoly, jól alátámasztja az, hogy fejezetekre van bontva, a fejezetek címei pedig a Bibliára tett utalások (pl.: Exodus). A film olyannyira komoly, hogy rendezője egy percig sem bízik nézőjében: neki mindig rá kell tennie egy lapáttal önnön komolyságára, mindig alá kell húznia és be kell karikáznia a szót "komoly vagyok". Üzenetét úgy éreztem számba rágja és beledörgöli az orromba, miközben ugyanezeket a dolgokat át lehetett volna adni a nézőnek finomabb eszközökkel. Éppen ezért (is) a Megtorlás számomra az idei év egyik legkínkeservesebb filmélménye.

Hirdetés

A rendező Martin Koolhoven westernje alapvetően nemes célt szolgálna és műfajtörténeti szempontból egy olyan terepen mozog, mely a mai napig nincs teljesen kiaknázva: a nő szerepét a vadnyugaton és nőiségéből fakadó predesztinációját, valamint azzal való konfrontációját hivatott ábrázolni. Joanna (Dakota Fanning), a fiatalon anyává lett, egykori prostituált egy vérszomjas lelkész (Guy Pearce) elől menekül a fél országon át, miközben a néző számára lassan sejlik fel a mögöttes indíték és kettejük ellenségeskedésének magja. A művészibb hatás elérésének érdekében mindez non-lineáris szerkezettel van elmesélve, akár akaratlanul is hajazva Tarantino munkásságára. És ha már szóba került a nagy sikerű hollywoodi rendező, a műfajhoz történő hozzányúlást illetően is érdemes párhuzamot vonni a Django elszabadul és a Megtorlás között. [Erre pedig maga Koolhoven is felhívja a nézők figyelmét egy vele készült interjúban.] Mindkettejük egy olyan csoport képviselőjét választotta főszereplőül, melynek tagjai a zsáneren belül meglehetősen alulreprezentáltak, ezzel pedig alapvetően adják magukat, hogy igen, érdemes megnézni filmjüket. Ám míg Tarantino filmje képes volt úgy elmesélni a fekete bőrű, rabszolgából kvázi szuperhőssé avanzsált férfi történetét, hogy jó érzékkel adagolta a színpompás (hol gyűlölnivaló, hol megvetendő, hol kiismerhetetlen, hol szimplán szimpatikus) karaktereket, az akciót, drámát és tragédiát, addig a Megtorlás sajnos végig, két és fél órán át egyetlenegy, morózus hangot üt meg.

Koolhoven úgy bünteti nézőjét, akár a filmbeli, Guy Pearce által megformált lelkész bünteti Joannát és mindenkit, aki vele bensőségesebb kapcsolatba lép. Rideg, de míves és műfajhoz illőn epikus képsorokban meséli el Joanna odüsszeáját, melyben majd' minden jelenetre jut néhány olyan képsor, melyet átitat a kegyetlenség. Nincs kesztyűs kéz, ha egyszer Koolhoven fejébe vette, hogy ő bizony a nők alárendeltségéről beszél, akkor ezt olyan vasszigorral sulykolja belénk, hogy belejajdulunk. Egészen biztosan valaki ezt a fajta könyörtelenséget hatalmas erényként éli meg és el tudom képzelni azt, hogy életemnek egy korai szakaszában én is jobban értékeltem volna ezt a szadizmust, de eljutottam odáig, hogy jobb szeretem, ha az érzelmeknek több skáláján zongorázik egy film. Két és fél óra egész egyszerűen túlontúl soknak bizonyult ahhoz, hogy értékelni, neadjisten élvezni tudjam ezt az amúgy jószándékú, de brutális alkotást. Egy filmre két nyelvkivágás, több akasztás és egyéb halálnem soknak bizonyult, de legalábbis elégnek bizonyultak ahhoz, hogy hamar érzéketlenné váljak a látottakra és két ásítás között az órámat lessem, mikor érnek már véget szegény Joanna szenvedései. 

Pedig a színészeken nem múlott semmi, ők tiszteletreméltó elhivatottsággal nyúltak saját karaktereikhez: Dakota Fanning érett, többnyire dialógus nélküli alakítását nézve ki merem jelenteni, hogy már rég nem az a cuki, de idegőrlőn sipítozó gyerekszínész, aki egykor volt. Érett, szerepéhez méltón komoly alakítást nyújt, nála csak Guy Pearce vibrált intenzívebben, akinek megjelenésére a film több ízben rá is játszik: akárcsak ha a Sátán manifesztumát látnánk és tényleg, a fickó a semmiből jön elő, bárhol rálel hősnőnkre és láthatóan híján van minden empátiának és érzelemnek. Máskor is alakított már Pearce antipatikus szarházit, máskor is jól állt neki, most is piszok jól hozza. Épp csak az alakítása (és Fanning játéka is) olyan, mint amikor egy szörnyű vonatszerencsétlenség közepette észreveszed, hogy jé, de szép a naplemente. Persze, hogy jó, de ez még nem változtat semmit azon a tényen, hogy az alap, amelyre játékát fektette egy hatalmas, kíméletlen fekete talaj, ahol nem nő növény. 

Koolhoven állítólag megszenvedett azért, hogy ez a film ilyen formában, kendőzetlenül és saját szájíze szerint jelenjen meg a moziban. Így, kompromisszumoktól mentesen. Habár mindig tisztelem azt az alkotóművészt, aki ezt képes véghezvinni, talán esetében nem ártott volna, ha kicsit visszavesz, mértéktartást gyakorol és inkább megpróbálja finomítani karaktereit, hogy ne csupán eszközök legyenek kegyetlen tanmeséjében, hanem életre is kapjanak. Vélhetően így is sokak tetszését el fogja nyerni a film, hiszen az legalább elmondható róla, hogy mer kockáztatni, de dacára néhány hatásos képsornak és dicséretreméltó színészi alakításnak, ezt a filmet merő időpocsékolásnak éltem meg és nem szívesen vágnék neki újra.  

[Ha szabad ajánlanom egy filmet hasonló témában, akkor Tommy Lee Jones utóbbi rendezését, A kelletlen útitárs (eredeti címén: The Homesman) című alkotást melegen ajánlom. Keserédes, humort sem mellőző, érző szívű darab, mely a kortárs westernek egyik legjobbika.]

Megtorlás

Kinek ajánljuk
  • Azoknak, akik kíváncsiak egy westernre, melyben inkább a női szemszög érvényesül.
  • Azoknak, akik szeretik Dakota Fanning-et és Guy Pearce-t.
Kinek nem
  • Akik nem szívesen ülnek végig egy két és fél órás filmet, ami ilyen szinten űzi szereplői sanyargatását.
  • Akik szeretik, ha egy film nem csak egy hangot üt meg, hanem változatosabb eszközökkel meséli el történetét.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!