Mellékhatások – Kritika

Ennek a hitchcock-ian csavaros thrillernek történetéről azonban kár lenne sokat elárulni. Soderbergh ügyesen keveri a kártyákat így a depresszióval küszködő, fiatal feleség drámája szép lassan a gyógyszeripar machinációival finoman átitatott krimivé változik, de a rendező profizmusának hála a fordulatok nem (vagy csak részben) kitalálhatóak.

Ebben pedig segítségére van a direktorra jellemző – igaz most visszafogott – star power, akik hol becsülettel, hol profizmussal teszik a dolgukat. A tavalyi A bűn hálójában forgatásán a rendezővel összehaverkodott, a most a ruháit magán hagyó Channing Tatumnak ezúttal majdhogynem csak statiszta szerep jut, és nem járt sokkal jobban Catherine Zeta-Jones sem, igaz mindkettő kulcsfontosságú a történet szempontjából. Ellenben Rooney Mara és Jude Law elviszik a hátukon a filmet, és ez különösen az előbbi esetében meglepő. Személy szerint ugyanis nem értettem eddig, hogy Hollywood miért kapta fel annyira a jellegtelen külsejű színésznőt: a Közösségi hálóban csak a stáblista alatt tűnt fel, hogy ő is játszik benne (igaz, ott nem is ő volt a hangsúlyos), azonban a szintén Fincher által jegyzett A tetovált lány amerikai újrájában mind a mai napig értetlenül állok az ajnározása előtt. Külsőre úgy nézett ki, mint egy rosszul sminkelt zombi harci mókus, és kisugárzásban, vagy színészi jelenlétben sem sikerült megközelítenie a svéd eredeti verzió Noomi Rapace-át, miközben partnere, Daniel Craig kiváló játékáról rendre megfeledkeztek.

Ellenben itt valóban lehengerlő, és hiteles teljesítményt nyújt, alakítása kellően érzékeny és erőteljes. Jude Law pszichológus figurája azonban még rajta is túltesz. A jó Dr. Watson-t talán a Tehetséges Mr. Ripley-ben láthattuk utoljára ennyire brillírozni, és ezúttal talán az őt még mindig szépfiú jelzővel billogozott kételkedőket is (van még ilyen?) meggyőzi. Az pedig, ahogy a két figura a történet előre haladtával, egymással szemben, ellentétes irányba változik, mindenféleképpen ügyes és intelligens forgatókönyvi húzás, ami szépen belesimul a visszafogott, néhol talán ellaposodó hangvételbe.

Mindezek tekintetében különösen fájó, ha Soderbergh tényleg, végérvényesen visszavonul, de reméljük, hogy nem váltja valóra fenyegetését, hanem csak egy hosszabb pihenőt tart. Kár lenne, ha egy ilyen igényes filmes a későbbiekben nem enyhíthetné ehhez hasonló színvonalú filmekkel a monstre látványmozik okozta gyomorrontásunkat.

Oldalak: 1 2