Mercenaries - Kritika

A Mercenaries pontosan abban a szellemben született, amelyben kitalálták Lernerék az Expendabelles című - egyelőre még sehol nem tartó - projektet. A gyors munkatempó és a minimális összegért bármit elvállaló színészek/színésznők előnyére válnak az Asylum-stúdiónak, így képesek voltak fogni egy teljesen alap, sokszor látott ötletet és leforgatták a maguk, feminista Expendables-filmjét. Mindezt úgy, hogy közben nem is állnak távol szereposztásban sem az eredeti film kitűzött céljától. A szereplőgárda olyan arcokat tudhat magáénak, mint a veterán Cynthia Rothrock, Boll kabalababája Kristanna Loken, az ausztrál kaszkadőrnő Zoe Bell, a Kill Bill-ben is szereplő Vivica A. Fox vagy épp a nyolcvanas évek egyik csinibabája, Brigitte Nielsen. Külön öröm lett volna, ha Michelle Yeoh-t is sikerül megszerezniük, de neki gondolom elege van Hollywood-ból és inkább hazament filmezni (egyébként épp a Tigris és sárkány folytatását forgatja). Nem mondom, hogy ők egyenrangúak Stallone és csapatával, hiszen egyikőjükhöz sem kötődnek olyan mindenki által ismert klasszikusok, mint az Első vér, Cliffhanger vagy a Kobra (oké, Brigitte Nielsen szerepelt Sly mellett a Kobrában, de az más kategória), a rezuméjuk más. Rothrock neve sem nagyon mond sokat a mai generációnak, csak egy bizonyos rétegnek: Düh és dicsőség, Kung-fu nővérek, Sárkányszemek című filmekkel nem váltott ki akkora hírnevet, hogy aztán később az egész világ emlékezzen rá. A hardcore geekek persze emlékeznek, ők sose felejtenek. Ezért is történhet meg az, hogy jelenleg három filmje tart az utómunkálatoknál és kettőt épp forgat. Őszintén mondom, hogy én csak örülni tudok ennek.

A Mercenaries történetét nem egyszer láthattuk már, de részben ebben is rejlik a sármja. Cselekményének egyes pontjai (főként az első harmadé) olyan filmekből van összelopkodva, mint a Menekülés New Yorkból vagy épp a Piszkos tizenkettő. Nem is várunk el egy ilyen filmtől egetrengetően eredeti történetet, csak valami szórakoztató kis semmiséget. Például egy olyat, amiben Brigitte Nielsen elraboltatja az elnök lányát és meg akarja zsarolni a Nagy Embert. Ehhez a kormánynak is van egy-két szava, jelesen az, hogy Cynthia Rothrock felügyeletével kiválasztanak négy női börtöntölteléket, akiknek speciális múltjuk van. Ha teljesítik a küldetést, akkor full pardont kapnak, ha nem vállalják, akkor életük végéig rácsok mögött senyvednek. Ennyi. Nem is gondolkodnak sokat a lányok, rábólintanak a dologra és bele is csapnak gyorsan a lecsóba. A szűkös játékidőnek megfelelően (két perc híján másfél órás) a dolgok nagyon gyorsan felpörögnek, nem sok tökölés van, a nézőnek sok ideje unatkozni nincs. Megkapjuk a standard jeleneteket (még suit em up jelenetet is kapunk, amiben megcsodálhatjuk a lányok melltartó által takart kebleit), majd indulhat az eksön. Beépülés, ellenség szimpátiájának elnyerése, megvan mind. Bár a csapat vezérének Zoe Bell lett kipécézve, ő az igazi vezéregyéniség, szerencsére nem csak ő kapta a seggberúgós jeleneteket, mindnyájuknak jutottak pillanatok. Egyikük bombaszakértő (okos húzás volt nem egyből harcművészeti mastermind-nak megtenni a kínai csajt), másik távcsöves puskával bánik jól (Loken), a harmadik pedig a pisztolyt forgatja profin (Vivica A. Fox többször is két stukival nyomja és vetődik oldalra, mintha John Woo-filmben lenne).

A lényegi kérdés persze itt az, hogy milyenek is az akciójelenetek. Erre azt tudnám mondani, hogy nem olyan rosszak, mint amilyenre az ember számít az Asylum-név láttán. A vér fröccsen olykor, gépfegyverek éppúgy előkerülnek, mint a jó öreg ököl és láb, mindegyiket használják. Egyetlen probléma, hogy a vágó ollója nem mindig szolgálta a közjót, ami azt jelenti, hogy nem mindig látszanak tisztán az ütések, rúgások, sokszor elkapja a fejét a kamera, vagy a vágás kapkodós olykor. Nem válik durván zavaróvá, de tekintve, hogy Zoe Bell-nek jutott a legtöbb akciójelenet, hát kihasználhatták volna a hölgy szakmai tudását még jobban. A színészi játékok egyébként nem nevezhetők túlzottan cikinek, mindenki tisztességesen játszik, vagy tisztességesen túljátszik. Brigitte Nielsen például baromi jól (olyan igazán B-filmesen) hozza a könyörtelen főgenyanőt. Kinézetre kissé ijesztő a nő, de pont úgy néz ki, amilyen a karaktere: mérges, férfigyűlölő leszbikus, aki ráadásul egy jelenetben finoman el akarja csábítani Zoe Bell-t.

Jó film ez a szó klasszikus értelmében? Nem, dehogy. Ugyan már. Jó film akar ez lenni? Nem különösebben, de nem is olyan hivalkodóan, öncélúan fos, amin a próbálkozás hiányát azzal próbálják palástolni, hogy de itt direkt trash-t akartak csinálni. Szó nincs erről. A Mercenaries ismeri a saját korlátait, viszont amit ígér, azt be is tartja. Tökös nőket akartok? Megkapjátok! Ikonikus nevek? Tessék! A minimális sztori és a néhol fejét felütő olcsóság érzete kompenzálva van a szórakoztató-faktorral, mely azonban csak akkor működik, ha elengeded magad és legalább egy kicsit vevő vagy magának a filmnek a koncepciójára. A maga nemében tehát abszolút nézhető, sőt mi több mulattató darab, ami ha picivel több pénzből készül és javítanak valamelyest az akciókon, akkor igazán méltó párja lehetne a Feláldozhatóknak. Szóval, ha egy laza kis péntek esti szórakozásra vágysz, akkor jó helyen jársz. Aztán tessék észbe vésni, hogy az alább látható százalék szigorúan a film kategóriáját (nem győzöm hangsúlyozni: ez egy B-film) nézve értendő. Na meg a nosztalgiának és a Zoe Bell iránti tiszteletemnek.

Oldalak: 1 2