Miami Vice - Kritika

|

Vibráló atmoszféra, marcona tekintetek, eltökélt férfiak, valóságszag - amikor Michael Mann modernizálta a nyolcvanas évek legendás sorozatát.

Mostanság ha Hollywood egy klasszikus televíziós szériához nyúl nagyvászonra adaptálás céljából, az eredmény többnyire vagy az eredetinek egy turbóüzemmódba kapcsolt verziója lesz, vagy egy olyan, aminek már szinte belilul a szeme, annyit kacsintgat nézőjére. Cruise teljesen magáévá tette a Mission: Impossible-szériát és történet helyett inkább a vakmerő kaszkadőrmutatványokra hegyezi ki a filmeket, a már második részénél tartó 21 Jump Street-filmek pedig parodisztikus hangvételükkel idézik meg elődjüket. És akkor még ide lehet sorolni az utód nélkül maradt Szupercsapatot, illetve a frissen bemutatott Baywatch-ot. Mintha a nyolcvanas évek szériáihoz képtelenség lenne bárminemű irónia nélkül hozzányúlni. Ha valaki mégis ezzel próbálkozna, akkor pedig rendesen befürdik. Michael Mann így tett 2006-ban, amikor a nevezetes dekád egyik legnevezetesebb, legstílusosabb és legvagányabb zsarusorozatát képes volt úgy nagy vászonra vinni, hogy nem volt hajlandó behódolni semmilyen trendnek. Legfeljebb annak az egynek, hogy digitálisra forgatta és sok benne a kézikamerás felvétel. És be is fürdött, már ami a fogadtatást illeti. Annyi baj legyen.

Hirdetés
 

Mann már a nyitójelenetben bedob minket a mélyvízbe, de ekkor még csak szemlélődünk - lehet ebből bármi. Cold opening, ahogy az angol mondja. Semmi főcím, semmi megalapozó beállítás, egyből ott vagyunk a dolgok közepében, fülünkbe dübörög a Linkin Park Numb-ja Jay-Z verziójában. Villódzó a fények övezik a képsorokat, a kamera pedig gyorsan megtalálja nekünk Tubbs-ot és Crockett-et. Figyelnek, szemlélnek, akcióra készen állnak. Fogalmunk nincs, mi van, csak azt tudjuk, valami van. Nem sokkal később dulakodás, eltörik egy csukló. Némi pultosnővel történő bájcsevejt leszámítva semmi felesleges mellékzönge, semmi duma. Nincs vicces párbeszéd Crockett és Tubbs között, amikor pedig történés van, nincs nagy csörte és diadalittas fegyverropogás. Egy-két határozott mozdulat, ideges tekintetek, és már vége is, mielőtt észbe kapnánk. A figyelt célszemély pedig meglógott. Francba is, most elment, majd elkapják legközelebb. Ez egy ilyen bicikli. Ez egy ilyen meló. Egyszer hopp, máskor kopp. 

Ez még csak a bevezetés volt, de nagyon jól mutatja, mire számíthatunk: vibráló atmoszféra, marcona tekintetek, eltökélt férfiak, valóságszag.

Mann két főszereplője, Crockett és Tubbs (ezúttal Don Johnson és Phillip Michael Thomas helyett Colin Farrell és Jamie Foxx) nem is áll olyan távol a rendező korábbi filmjeinek hőseitől. Ha van is magánéletük (márpedig van, néminemű ízelítőt kapunk is belőle), az csak kicsi hányadát teszi ki a játékidőnek. Ha van is szerelmi életük (márpedig van és ez kulcsfontosságú), azt is pengeélen táncolva élik meg. Crockett rossz nőbe szerelmesedik bele, pedig ez nem volt a tervei között, szerelmük viszont génjeiben hordozza magában a végzetszerűséget: ebben a szakmában nehéz párkapcsolatban élni, akkor pláne, ha a szerelmed részt vett csúnya, illegális dolgokban. Úgy sem könnyű szerelmi életet folytatni persze, ha mindketten nyakig benne vannak a beépülésekben és kölcsönösen teszik kockára egymás életét. (Csak úgy, mint Tubbs és Trudy) A Miami Vice persze nem szerelmesfilm, annak túl merev és botladozó. Viszont kevés hatásosabb és gyönyörűbb, melankolikusabb záróképsor van az utolsó pár percnél: Crockett és nője egymásba kapaszkodnak a tengerparton tudván, hogy az idő, mely megadatott nekik maga a szerencse, a szerencse azonban elillant és el kell engedniük egymást. Tudják, hogy vége és tudják, hogy nem lehet később felvenni a fonalat. Kapcsolatuk halálra ítéltetett, csak úgy, mint Neil és Eady szerelme a Szemtől szemben-ben.

A Miami Vice egy komoly film, ez már ennyiből kitűnik. Talán túl komoly, az ironikus összekacsintgatások és nyolcvanasévek nosztalgia szerelmeseinek mindenképpen az lehet. Akciófilmnek is unortodox: minden emelkedettségtől mentesen vezényelte le Mann a tűzharcokat. Kézikamerásan filmezte, nézőjét belevetve a történések középébe, kicsit mintha az ember egy tudósítást nézne. Minden fegyverdörrenés hasogat, fáj, minden golyónak súlya van és eltalálhat. A finálé ebből a szempontból abszolút csúcspont, igazi bravúr. Persze, papíron totális klisé és szabálykönyvbe illő szekvencia, de a megvalósítás, az a kvázi-realisztikusság, elemeli az átlagból.

Hogy kiemeljek egy másik jelenetet is, mely a fináléhoz közeledve ér bennünket tetten - lakókocsi park, rajtaütés, egy ujj a detonátoron, a rosszfiú feje felé pedig egy puska csöve irányul. Feszült jelenet. Semmi zene, semmi hajrá. Csend és összpontosítás: egyetlen rossz mozdulat, egyetlen rossz találat és minden szarrá megy. Egyetlen mozzanaton múlik minden és az a mozzanat, az a villanásnyi idő, míg az lejátszódik, maga a színtiszta gyönyör. Fejlövés és kész. Munka elvégezve. Van, amikor a jók győznek. Ez egy ilyen meló.

Mindezek mellett a Miami Vice egy cool film. Az a végtelenül eltökélt és kőkemény attitűd, az a felvértezettség, mely mind a jókat, mind a rosszakat jellemzi, ad egyfajta sármot a mozinak. Ahogy Mann felveszi ezeket az arcokat és ahogy időközönként betol egy-egy fülbemászó dalt. Ahogy egyetlen mozdulattal kifejezi két embernek az egymás iránti tiszteletét és megbecsülését és azt, hogy kiállnak egymásért a harcban. Történjék bármi. Az cool. Cool még úgy is, hogy amúgy a dialógusok néhol kevésbé olajazottak és a cselekményt kissé nehéz követni itt-ott. De ez utóbbi még szándékolt is lehet, hiszen Mann eleve szembement minden trenddel. Láthatóan nem franchise-ban gondolkodott és bár az ún. főgonosz a végén meglóg, az sem azért van, mert majd tervezett volna folytatást. Bár ezt sokan félreértelmezték. Szó nincsen erről, egyszerűen ez egy ilyen film: megmutatja, milyen két beépülésre szakosodott nyomozó munkája, milyen egy ügyük procedúrája és milyen az, ha a dolgok kicsit személyesebbre fordulnak. És hogy milyen az, ha az ellenség szinte láthatatlan és képtelenség közelebb férkőzni hozzá. Mert van, hogy a végén hoppon marad a jó és be kell érnie egy döntetlennel. És bizony van, hogy az a fránya szerencse szépen elillan, mert el kell engednünk a másikat és nem kapjuk meg azt a hepiendet, ami bármely másik filmben simán kijárna. Ilyenkor nincs mit tenni, mint megrázni magunkat és visszatérni a munkához. Lazán, de keményen és határozottan. Mert a munka az csak munka. Egyszer hopp, máskor kopp.

[Michael Mann azóta se csinált ilyen jó filmet.]

Miami Vice - Kritika

Kinek ajánljuk
  • A klasszikus sorozat kedvelőinek.
  • Michael Mann elkötelezett rajongóinak.
  • Azoknak, akik a szokvány akciófilmektől szeretnének kicsit eltérni.
Kinek nem
  • Azoknak nem, akik utálják a kézikamerás akciókat.
  • Azoknak nem, akik szerint Colin Farrell semmilyen körülmények között nem menő.
  • Azoknak nem, akiknek szerint a Miami Vice-nak a nyolcvanas években kellett volna maradnia.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!