Igazából nem kerülgetem a forró kását: a kissé sejtelmes előzetes és a szinte semmitmondó IMDb szinopszis után sajnos nekem is nehezemre esik a szokásos cselekmény összefoglalóval kontextusba helyezni a filmet itt rögtön a kritika legelején.
Legegyszerűbben talán úgy lehetne összefoglalni a Mindig az ördöggel alapkoncepcióját, hogy egy ohiói és virginiai kisvároska néhány lakosának több generáción átívelő sorsának szerencsétlen, tragikus összefonódását láthatjuk, ami mind egy fiatal srác, Arvin Russell (Tom Holland) körül központosul. A narratíva a történet elején oda-vissza ugrál az időben, bemutatva a fiú II. világháborúból hazatérő édesapját (Bill Skarsgård), egy sorozatgyilkos fotós párost, egy feltörekvő, de korrupt rendőrt és mindkét idősíkban egy-egy roppantul furcsa és a maga módján sátáni prédikátort. És akkor még nem beszéltem Arvin fogadott, árva húgáról és... *sóhaj*.
Nem is folytatom igazából a sort, még számtalan karaktert tudnék említeni, akik kisebb-nagyobb mértékben hozzátesznek ehhez az eléggé darabos szerkezetű filmhez. Nehéz értelmesen és összeszedetten felvázolni a cselekményt, ugyanis az tényleg kissé epizodikusan, az említett szálak között előszeretettel ugrálva térben és időben bontakozik ki... és nem túl gyorsan. Gondolhatnánk, hogy sebaj, a lassú építkezés a karakterek javát szolgálhatja... és ismét csak *sóhaj*.
Először is leszögezném, hogy a színészek remekek és kihozzák a maximumot (sőt!) a szerepeikből. Tom Hollandra kíváncsi voltam, hogy képesek vagyunk-e nem Peter Parkerként gondolni rá és ezt számomra itt végérvényesen aláhúzta néhány jelenetével, várjuk szeretettel a hamarosan érkező Cherry-t tőle. Bill Skarsgård és Sebastian Stan is pazarak, Robert Pattinson pedig szó szerint minden jelenetét lopja. Szóval bennük aztán tényleg semmi kivetnivalónk nem lehet.
Amivel viszont igen, hogy 2020-ban még átmennek olyan forgatókönyvek, ahol a karakterizáció folyamata egy ismeretlen, külső és a lehető legsutább narráció segítségével történik. A karakterek gondolatait, motivációit, de még az adott szituációban átélt ÉRZÉSEIKET is narrálja a film. A vége felé már ordibálni támadt kedvem a TV-mmel, hogy "Értem, látom mi történik a vásznon, köszi, magamtól is össze tudom rakni, hogy ez a lőtt seb most fáj neki, nahát, ki hitte volna..." A számtalan remek párhuzam, ami a generációk vagy eltérő szálak között fellelhető is szépen kidomborodik egy-két alkalommal, erre rögtön aláássák a narrációval, mintha hülyének tekintenék a készítők a nézőt.
Pedig rejlett ebben a majd 140 percben egy remek film, a témáit tekintve legalábbis biztosan. Van itt generáción átívelő harag, vallási fanatizmus, a korszakra jellemző háborús és gyerekkori PTSD és ahogy említettem, némelyik szál nagyon szépen össze is ér. Kikerekedhetett volna ebből egy szintetizált, erős üzenet, de hiába a komor és erős témafelvetések, ha nem kezd vele a film érdemben semmit. Összerakhatjuk, hogy ki miért érdemli azt a sorsot, amit, csak a már említett érdemi karakterizáció hiányában pusztán vállunkat vonjuk a stáblista legördülésekor.
Tényleg a legnagyobb probléma, hogy a Mindig az ördöggel a sok szék közé esés mintapéldája lett. Túl sok a karakter, túl sok a téma, túl sok az idő- és térugrás és nem, nem a követhetőséggel van itt gond, mert minden tökéletesen érthető. Hanem mintha valaki nem tudta volna eldönteni, melyik 2-3 színből szeretné feldíszíteni a karácsonyfát, úgyhogy megvette minden színből a legolcsóbb, legegyszerűbb díszeket, amit aztán rádobált a fára. Ránézünk, realizáljuk hogy igen, ezen tényleg van minden, némelyik egész jól is néz ki... csak az összkép abszolút feledhető és tele van felesleges elemmel.
Mentségére szóljon, hogy az a néhány dísz tényleg "egész jól néz ki", vagyis néhány karakter és a felvázolt témák valóban érdekesek. Ez leginkább a vallási fanatizmusból adódó szálakra igaz, ahol kőkeményen előjön a mentális egészség szerepe is egyébként. Ezekre bőven elég lett volna felhúzni egy kohezív történetet, erős üzenettel és mondanivalóval. De a korrupt rendőr vagy a fotós páros szála számomra teljesen kilóg ebből a filmből (illetve: a páros egyik tagja a film vége felé gospelt hallgat az autójában, mintha itt jöttek volna rá az írók, hogy jó lenne őket is "meghívni a buliba"). Egy próbát megért, de kár érte, kihagyott ziccernek éltem meg sajnos a Mindig az ördöggel-t.
