Az Állj mellém! végén hangzik el a sokat idézett mondat, hogy sosem lesznek olyan jó barátaink, mint amilyenek tizenkét évesen voltak. És bár persze ha az ember szerencsés, ez nem teljesen lesz igaz, de az egészen biztos, hogy ezeknek a gyerekkori barátságoknak fontos szerepe van az életünkben.
Hiszen ha valakit ennyire fiatalon ismerünk meg, még a később felvett pózok nélkül lát minket, épp ezért a legnehezebb időszakokban is számíthatunk rá, tudni fogja, hogy mi az az egyetlen dolog, amivel meg lehet minket nyugtatni.
Erről szól a Mindörökké nyár című mozi, Diane Keaton legújabb filmje, amely jól illeszkedik a színésznő elmúlt években bemutatott alkotásaihoz. Ezekben rendre ő játssza a főszerepet a megszokott kosztümjeiben, a történet pedig arról szól, hogy idősebb korban is van élet, nem kell lemondani a szerelemről, a barátokról, az új kalandokról, egyszóval az örömről.
A Mindörökké nyár megszokott receptet éleszt fel, s alapvetően színészeire, illetve néhány helyzetkomikumra épít. Emiatt hullámzó is a film minősége, de jobb pillanataiban hozza, amit el lehet várni egy ilyen alkotástól, épp ezért némileg meglepőek is a hangos ellenérzések.
Ahogy említettük, a történet nem túl bonyolult. Adott három gyerekkori barátnő, Nora (Diane Keaton), Ginny (Kathy Bates) és Mary (Alfre Woodard), akik ugyan megfogadták, hogy minden évben találkoznak abban a táborban, ahol megismerkedtek, természetesen nem tartották a fogadalmukat. Most azonban a hetvenhez közelítve úgy döntenek, itt az ideje egy találkozónak, így mindenki visszatér a régi helyszínre. Közben azonban megházasodtak és gyerekük született, azaz teljesen más problémákkal küzdenek, mint korábban.
A film az első percektől fogva nem árul zsákbamacskát. Pontosan tudjuk, hogy a három főszereplő milyen úton megy majd végig, s azt is hamar érezzük, hogy milyen szintű humorral lesz dolgunk. És ha van ennek a filmnek nagy hibája, akkor egyértelműen utóbbi aspektusban keresendő, hiszen nagyon hullámzó a poénok minősége, és vannak olyan pillanatai a filmnek, amelyek egyértelműen közelebb állnak a kínoshoz, mint a szórakoztatóhoz. De azt is kár lenne tagadni, hogy néha jó pillanatokat kap el a film, a színészek közötti riposztok működnek.
A forgatókönyv felépítése szintén klasszikus abból a szempontból, hogy az említett trió mindhárom tagja egy konkrét magánéleti problémával küzd. Nora a munkájába temetkezik, mert nem tudja feldolgozni férje halálát, és így nem veszi észre, mennyi mindenről marad le. Ginny önsegítő könyvek szerzőjeként lesz sikeres, elsősorban azért, mert mindenkinek kegyetlen őszinteséggel világítja meg a problémáit. Ám épp egyetlen emberrel nem őszinte, saját magával. Mary pedig bent ragad egy olyan házasságban, amelyben a férje még a meccset sem halkítja le, hogy jobban figyeljen rá, a nő mégis mindenkit maga elé helyez a családjában és a munkájában.
A történet tétje az lesz, hogy ezek a nők képesek lesznek-e kilépni a számukra kényelmetlen élethelyzetből és a komfortzónájukból. Ebben pedig férfi karakterek is a segítségükre lesznek, a szintén a gyerekkorukból ismert Stevie D (Eugene Levy) és Tommy (Dennis Haysbert) képében, akik remek mellékszereplők, érdemi saját történettel rendelkeznek. És persze a szerelmi szálat is behozzák a képletbe, de ezt egyébként nagyon finoman és szépen építik az alkotót.
Ám sajnos nem így tettek a végkifejlettel, ahol hirtelen a sokadik adrenalindús kaland után megoldódik minden, mindenki meghozza a nagy döntést, és persze boldogan élünk. Egyszerűen így nem lehet befejezni a filmet, a történet legfontosabb döntéseit nem szabad két mondattal elintézni.
A Mindörökké nyár tehát semmi esetre sem lesz emlékezetes alkotás, de talán annyira nem is rossz, mint amennyire a híre mutatja. Többségében ártalmatlan darab, amiben a poénok nem mindig vannak a helyükön, az üzenet viszont nagyon is releváns.
