A Miután-franchise negyedik filmjében Tessa és Hardin válaszúthoz érkezik. A tiszta szívű lány továbbra is megpróbálja megmenteni a javíthatatlannak tűnő, saját démonjaival küzdő fiút, s ezáltal a kapcsolatukat, ám nemes küzdelme során egyre jobban tönkremegy. Barátai és családtagjai is látják a változást, a lassú pusztulást, amit a Hardinnal való őrült veszekedések és kiborulások okozta hullámvasút okoz Tessának, de úgy tűnik, nem tudják megmenteni őt. Egyetlen ember van ugyanis, aki segíthet a lányon, ez pedig nem más, mint ő maga. De vajon lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megmentse önmagát, és a saját érdekében örökre hátat fordítson Hardinnak, élete egyetlen, igaz szerelmének?

A történet ezúttal Londonból indul. Hardin az anyja esküvője után az angol fővárosban marad, és bár nem így tervezi, a körülmények és a régi "jó barátok" hatására egyre mélyebbre süllyed a sötétségbe, míg Tessa visszatér Seattle-be, ahol ő is megjárja a maga poklát. Mindketten tudják, hogy szükségük van a másikra, de amikor együtt vannak, pokoli veszekedésekbe, félreértésekbe, sértettségbe, féltékenységbe torkollik a kapcsolatuk. Imádják és bántják egymást, ha akarják, ha nem - bár a problémák elsődleges "balhé"-faktorát alapvetően Hardin szolgáltatja. Hogy mit tehetnének annak érdekében, hogy szerelmük (ami egyébként egyedülállóan szép lehetne) túlélje kettejük csatározását, egyikük sem tudja, csak azt, hogy ha így folytatják, szép lassan mindketten rámennek az egészre.

A Miután-trilógia szerelmespárja, vagyis Hardin (Hero Fiennes Tiffin) és Tessa (Josephine Langford) hibátlan színészi játékot nyújtanak. Látszik, hogy a karaktereik a forgatások alatt összeértek, a vonzalmuk abszolút őszintének tűnik, a játékuk hiteles és szerethető csakúgy, mint a fontosabb mellékszereplőké, akiket a 4. részre szinte egytől-egyig lecseréltek. A rajongók sokáig nem értették, hogy erre a lépésre miért volt szükség, amikor a készítők bejelentették, hogy Kimberley, Christian Vance, Carol Young, Landon Gibson és Karen Scott karaktereit azért adták át másoknak, mert az eredeti színészek a COVID-19 járvány miatt nem tudtak a forgatás helyszínére, Bulgáriába utazni.

A forgatókönyv sajnos kifejezetten pocsék. Mondvacsinált ürügyek, béna lelki beszédek, műhiszti és logikátlan döntések követik egymást. Érezni lehet, hogy az volt a forgatókönyvírók célja, hogy balhé balhét kövessen, ami nem is baj, hiszen a bonyodalmas szerelmi történeteket ősidők óta kedvelik az emberek. De itt a mélypontoknak szánt bonyodalmak csupán langyos pocsolyák, amelyeket ok-okozati összefüggés nélküli "dráma" követ. A színészek tökéletesen eljátsszák ezt is, nem az ő hibájuk, hogy ennyire gyengén lett megírva ez a történet - bár lehet, hogy mindez a sajátos adaptációból fakad. Igaz, az első rész is már egy Kegyetlen játékok 3.0. remake volt, amelyben az új szereplőkkel, az új párbeszédekkel, a mai környezetbe ültetve üdítően elevenítették fel a Reese Witherspoon-Ryan Phillippe nevével fémjelzett könyörtelennek induló románcot, de itt az egyik baklövés követte a másikat.

Pedig az alapkoncepció jó lenne, a fiatalok imádják ezt: a balhés rossz fiú és a tiszta lelkű lány őszinte és semmihez sem fogható szerelme, tűzön-vízen és kalandok sokaságán át. Ilyen volt a Vámpírnaplók vagy a Riverdale, az Alkonyat és a True Blood (a listát még hosszan lehetne folytatni), a rajongók pedig évadokon át szorítottak a kedvenceiknek, akiket, bár elválasztott egymástól az élet (és a forgatókönyvírók által JÓL megírt problematikus körülmények), csak egymás iránt éreztek olyan olthatatlan szerelmet, amiről a romantikus lelkű nézők oly szívesen ábrándoznak. Itt azonban a problémák nem elég erősek, ezáltal kiherélik a valódi érzelmi mélységeket, amiket valódi drámákkal el lehetett volna érni, ám ezáltal a magasságok is laposra sikerülnek. Ismét hangsúlyozom, nem a színészi játék, hanem a dramaturgia miatt.

A stáb fodrászát a következő rész előtt mindenképp kirúgnám, mivel az egyébként angyali küllemű és finom vonású Josephine Langfordnak olyan rettenetes frufrut vágott (bár ragasztottnak tűnt), amitől szinte blőddé vált a karakter megjelenése, ami eddig imádnivaló volt. Ezzel a készítők a történet közben eltelt 5 hónapot akarták érzékeltetni, de ezt (vágó)képekben kellett volna megmutatniuk, nem ezzel a rettenetes frufruval, amin mindenki felröhögött a moziban.

A történet mindazonáltal, a maga gyermekbetegségei ellenére is szerethető, méghozzá a tehetséges fiatal színészek, és a manapság oly sokat vitatott "mérgező kapcsolat" témaköre miatt. Hiszen honnan kezdve számít ártalmasnak valami? Hány veszekedés, hány könnycsepp, hány üvöltés az, ami már nem számít egészségesnek? És bántja-e azt az ember, akit őszintén szeret? 

Ami izgalmasabbá teszi a történetet, az az irodalmi vonal, ami átszövi az egyes részeket. Főhőseink ugyanis, szemben az "átlagos" tinifilmek karaktereivel, kedvelik Jane Austent, Bronte-t és Hemingwayt, mi több, előszeretettel idéznek kedvenceiktől és merengenek a tőlük olvasottakon. Ez egyedülálló színt visz a történetbe, ezért is bosszantó, hogy nem ügyeltek arra, hogy a konfliktusok kellőképpen eredetiek és hitelesek legyenek.

A mellékszereplők soraiban jó néhány ex-vámpír is feltűnik, velük szívderítő érzés volt "találkozni", kiváltképp, hogy ezúttal egy merőben más karakter bőrébe bújva láthattuk őket, mint ahogy korábban megszoktuk. Így például Stephen Moyer, a True Blood szomorú szemű főhőse ezúttal Christian Vance-t, Arielle Kebbel, a Vámpírnaplók szexi vérszívója pedig Kimberly-t alakítja, akit a korábbi Miután-filmben a Vámpírnaplós Candice King játszott. Egy biztos: a készítők között több vámpír-sorozat rajongó is akadhatott.

Bár a negyedik részében Hardin és Tessa már nem felelőtlen diákok, inkább afféle kis-felnőttek, már nem ugyanolyanok, mint annak idején voltak. A tündérmesékbe illő flashbackek szépen össze vannak vágva az aktuális pokoljárásokkal (ez Castille Landon-t, a rendezőt dicséri), és sok kérdést felvetnek az emberben. Meglehetősen sokat tudunk meg a fiatalok családi hátteréről, ezek a múltbéli szálak szépen el vannak varrva. A készítők megmutatják, milyen érzés szülőként végignézni az embernek a saját gyermeke "felnőtt létének" első szárnypróbálgatásait, az első önháló köröket a magasban, és az elkerülhetetlen zuhanást, ami ki tudja, hogy ér véget...

A Miután boldogok leszünk elsősorban a 14-25 éves rétegnek fog tetszeni, és nekik vélhetően nem lesz bajuk a dramaturgiával sem. A színészek nagyon jók, nagyon szerethetők, a zenék népszerűek, fülbemászóak, a helyszínek mesések, hiszen többnyire luxusingatlanokban és impozáns szállodákban forgattak - mindezek összessége pedig gondoskodik arról, hogy ne a blőd műbalhékra és a rossz forgatókönyvre koncentráljon a néző, hanem Tessa és Hardin eszelős, őrült szerelmére.