Monty Python Live (Mostly) – Kritika

Azt viszont le kell szögezni, hogy aki nem szereti – vagy ebben az esetben talán pontosabb az a kifejezés (mindenfajta nagyzolás nélkül), hogy nem érti – a humorukat, az most is kigúvadt szemmel, zavartan tekint a vászonra, hogy mi a vicces, amint a Batley Nőegylet prezentálja a Pearl Harbor-i csatát, hogy miért őrjöng a közönség (vásznon innen és túl), amikor felbukkan a spanyol inkvizíció, vagy miért röhög előre a papagájos jeleneten. Merthogy az egész egy óriási, két órás poén cunami, amit a 70 fölötti átlagéletkorú komikusok olyan profin adnak elő még most, évtizedekkel később is, ahogy utoljára ezekben a szkeccsekben láthattuk őket, hogy azt az azóta kikerült komikus generációk is elirigyelhetnék tőlük. 

Pythonék abszolút zseniálisan szemezgettek az életműből és sűrítettek bele minden lényeges és kultikus elemet a két órás showba, de természetesen nem csak újra eljátszották őket – amiknek ad egyfajta különös bájt, hogy most 30-40 évvel később, mi tagadás, némileg megereszkedve adnak elő – hanem egy nagyszerű zenés táncos operettet kerekítettek belőle, ami nem mentes az egymásnak (és másoknak) való odamondogatástól, vagy a Chapman előtt lerótt tiszteletről és a zseniális vendégszereplésekről. Így történhetett az, hogy a Blackmail jelenet felvezetése elmenne egy Chicago paródiának, a Spam, Spam szkeccs a végére egy opera áriává dagad, és az egyik abszolút csúcspont pedig a Hülye Járások Minisztériumának a táncbetéte, ami mögött akármelyik Step Up hasonló jelenete elbújhat.

Ugyanakkor itt jön ki a show néhány hibája is. A búcsút is rendező Idle az elmúlt évtizedekben az örökség különböző adaptálásai közben rákapott erre a táncos revü jellegre, és néha elveti a mértéket. A felelevenített és itt-ott harsányabbra, vagy obszcénebbre vett jelenetek ellenére is a bevágásokon – mint például a Hülye Olimpia vagy a Filozófusok Focimeccse – lehet a leginkább teli szájjal röhögni és az ilyen élőshowk állandó rákfenéjeként jellemző, az olykor pont nem a lényeget mutató operatőrt is fel tudtam volna pofozni egy hallal.

Ezek azonban mind eltörpülnek amellett, hogy ez az öt zseni – kiegészülve a társulat olyan, szintén örökös tagjaival, mint a nem éppen előnyösen megöregedett Carol Cleveland, vagy a zeneszerző John Du Prez és persze hazai képviselőjük, a feliratért most is felelős Galla Miklós – még mindig ugyanolyan szórakoztató, mint hajdanán, amit a szakma legtöbbje nem mondhat el magáról. Végső búcsú még nem volt ennyire nosztalgikusan megható és hasfalszaggatóan vicces egyszerre, ezek után pedig bátran kijelenthető: ha van tökéletes elköszönés, akkor annak mostantól Monty Python a neve. https://www.youtube.com/watch?v=yBcYuwlWFRM

Oldalak: 1 2