Monty Python Live (Mostly) – Kritika

A popkultúra kevés ikonjának adatik meg a munkásságához méltó búcsú, de a brit humor alapköveinek abszolút sikerült. Persze történhetett volna másként is. Az 1983-as Az élet értelme egyöntetűen a társulat leggyengébb filmje volt – tegyük gyorsan hozzá, hogy két olyan remekművet, mint a Gyalog galopp és a Brian élete nehéz is lett volt felülmúlni, pláne annyi nagyszerű szkeccsfilm után – amit csak tetézett az egyik ős-Python, Graham Chapman 1989-es halála, akivel úgy tűnt, hogy az abszurd humor megtestesítőinek is végleg leáldozott. A társulat szétszéledt, és ugyan alkalomadtán páran egy-egy film erejéig összeálltak (mint John Cleese és Michael Palin a Hal neve, Wanda – Fészkes fenevadak kettősben), és Eric Idle is igyekezett életben tartani  a legendát, a rajongók reménykedtek benne, hogy a nem kimondott búcsú nem örökre szólt, még akkor is, amikor pár éve Terry Gilliam egyöntetűen kijelentette, hogy a Monty Python halott. Végül Idle-nek sok év után mégis sikerült rávennie barátait egy „búcsúkoncertre” a Londoni O2 Arénában, amire a rajongók mindig is vágytak, ezzel pedig pontot tettek egy nagyon hosszú vicc végére. Nem is akármilyet.

Oldalak: 1 2