Neville Chamberlain azon brit miniszterelnökök közé tartozik, akikről vagy megosztó, vagy egyenesen negatív a közvélekedés. Számos fronton elismerendő, amit hazájáért tett, sőt, amit ma legnagyobb hibájának , azt 1938-ban még legnagyobb hőstetteként tartották számon: megegyezett Hitlerrel a müncheni egyezmény aláírásával (nekiadta a Szudétavidéket Csehszlovákiától) a béke fenntartása érdekében. Ma már sokkal inkább tartják felelőtlennek és meggondolatlannak Chamberlain megbékítési politikáját, ám akadnak hangok - ahogy a München című film is -, melyek megpróbálják árnyalni a miniszterelnök szándékának jogosságát.

A kis történelmi gyorstalpalót követően térjünk rá a Netflixen debütált Münchenre, ami erre a korszakra, és kifejezetten az imént említett eseményekre fókuszál. Ahogyan a legtöbb nem dokumentarista történelmi filmet, úgy ezt is megfűszerezték az alkotók némi fikcióval, ugyanis a film egyik fő konfliktusát és feszültségét adó diplomataszál javarészt kitaláció. A történet szerint az angol miniszterelnök (Jeremy Irons) titkára, Hugh Legat (akit az 1917-ből ismert George MacKay alakít) és a német Hitler-ellenes Paul von Hartmann (Jannis Niewöhner) mindent megtesznek azért, hogy az egyezményben érintett felek (értsd: a németeken kívül mindenki) számára világossá váljon Hitler valódi terve.

A München legnagyobb erénye a sodrása, ami leginkább az alakításoknak, a szövegkönyvnek és a rendezésnek köszönhető. A direktori székben ülő Christian Schwochow remekül kiegyensúlyozott ritmusban adagolja a feszültséget a jelenetein keresztül, emellett pedig nem marad el film edukatív része sem: még ha Chamberlain karakterét tekintve nem is az elterjedtebb Churchill-féle nézőpontot szorgalmazza, a történelmi kontextust hitelesen, érthetően és szórakoztatóan tálalja. Ez azért különösen fontos, mert sajnos a magyar történelemoktatás súlyos rákfenéje a tárgyilagos és célorientált módszertan. Bizonyos szintig ezzel nincs is probléma, mert az alapvető információk elsajátításához elengedhetetlen a "cél szentesíti az eszközt"-elv mértékletes alkalmazása, azonban mindig jó látni, ha van törekvés ennek kiszínezésére. A München márpedig tökéletesen eleget tesz ezeknek a konvencióknak: a több szálon futó cselekmény egy percre sem hagyja elbóbiskolni a nézőt, legyen az illető történelmileg felkészült, vagy éppen laikus.

A fontosabb szereplők közül értelemszerűen Jeremy Irons viszi el a showt, de róla már tudjuk, hogy bármit és bárkit képes eljátszani. A bravúr, ami Gary Oldmannek A legsötétebb órában sikerült, mégis elmarad, mert karaktere nem kapott komplex kidolgozást, hanem megismerünk rajta keresztül egy határozott, ugyanakkor jó szándékúan naiv miniszterelnököt, akinek egyedüli célja a világbéke megőrzése. Chamberlain tevékenységének interpretációi közül ez egyértelműen az egyelőre kisebbségben levő pozitívokat erősíti, és bár bizonyos passzusok kihagyásában érzékelhető az elfogultság a készítők részéről, megsüvegelendő a film effajta merészsége, mely új precedenst állít fel a miniszterelnök megítélésével kapcsolatban. MacKay és Niewöhner alakítása nem kimagasló, sőt az utóbbinak voltak kifejezetten gyengébb pillanatai is (szinte minden szituációban ugyanazokkal a mimikákkal operált), de összességében a kettejük közti kémia is nagyban hozzájárult a film szórakoztatófaktorához, ami persze azt bizonyítja, hogy alapvetően Niewöhner is hozta azt a szintet, ami egy történelmi kalandfilmben elvárható.

Végül, de nem utolsósorban nem szabad megkerülni Ulrich Matthes nevét sem, aki A bukás - Hitler utolsó napjaiban alakított Goebbels-e után megüthette a "főnyereményt": a Führert. Alig tölt néhány percet a képernyőn, mégis talán az ő jelenetei a legemlékezetesebbek. Félelmetes látni, hogy ellenszenves természete egy kicsit sem megtévesztés, még ha Európa vezetői ezt is gondolják. Nincs szüksége a filmnek habzó szájjal "nein"-t ordítozó Hitlerekre, amit Bruno Ganz már korábban csúcsra járatott, éppen elég hatásos egy kiszámíthatatlan és ravasz politikus bemutatása, aki ekkor már bőven tudta, hogy mi a célja Németországgal és a kontinenssel.

Nem forradalmasít műfajt a München, de nem is ez a szándéka. Egy izgalmakkal teli helyzetjelentés Schwochow legújabb filmje, ami néhány forgatókönyvi hibát leszámítva könnyedén magával ragadja a történelem iránt érdeklődőket a maga bő két órájával.