Michael Grandage Amazon Prime-on debütáló filmje (és egyben a rendező harmadik nagyjátékfilmje) az ötvenes évekbe kalauzol bennünket, ahol megismerhetjük Tomot (Harry Styles), Patricket (David Dawson) és Mariont (Emma Corrin), amint próbálnak helytállni egy olyan szituációban, amelyből nehéz jól kijönni - már csak az adott kor elvárásai miatt is.

Ugyanitt Harry Styles ismét színészettel próbálkozik. 

Tom rendőr. Merev, kissé tanulatlan, de lelkes. Marionnal való megismerkedése úgy tűnik, jó hatással van rá - kölcsönösen tanulnak egymástól. Míg Marion úszóleckéket vesz, Tom - lévén, hogy a lány tanárnő -, tanácsokat kér tőle, hogy milyen könyveket érdemes elolvasni. Úgy tűnik, hogy kettejük kapcsolata nem is lehetne idillibb és aranyosabb, amikor bejön a képbe Patrick. Patrick egy múzeumi tárlatvezető, megismerkedésük pedig egy különös barátság kezdete. Hamarosan egyre több időt töltenek el együtt, együtt mennek színházba, együtt vacsoráznak, együtt isznak, Marionban pedig egy idő után joggal merül fel az, hogy esetleg már egészségtelenül sok az az idő, amelyet együtt töltenek és kellemetlenül kevés az, amelyet édeskettesben. 

Grandage filmje két idősíkon futtatja a cselekményt: egyszer a jelenben vagyunk, amikor is már a három főszereplő idősebb "változatát" követhetjük nyomon. Ez a furcsa háromszög itt ölt újra alakot, amikor is Marion (itt már Gina Mckee) elhatározza, hogy a stroke-ot kapott Patricket (Rupert Everett) ők maguk fogják istápolni, melyről azonban Tom (Linus Roache) hallani sem akar. Hogy mi történt, mi ez a nagy ellenszenv, milyen eseménysorozat, lelki folyamatok vezettek ide, ezt próbálja a film megfejteni és felfejteni a múltbéli események bemutatásával. A cselekmény Patrick naplója révén elevenedik meg, Marion ugyanis azt olvasva kezdi el látni azt, hogy mégis milyen házasságban élt élete nagy részében. 

A My Policeman egyrészről az ötvenes évekbeli társadalmi konvenciók és a hagyományostól, az elfogadottól való eltérést ütközteti össze, miközben egy tragikus szerelmi történetet is szeretne elmesélni. A gond csak az, hogy egyik sem jön igazán össze neki. Grandage rendezése nincs híján erényeknek: tetszett az a finom modorosság, az az elegancia és a csendessége az egész alkotásnak, viszont úgy érzem, hogy ugyanez a modorosság a végeredmény kárára is ment. Hiába a kifinomult operatőri munka, a gyönyörű tájképek (melyek sok esetben a szereplők lelki világát is hivatottak jellemezni), egyszer sem éreztem azt az érzelmi katarzist, vagy akár kimerültséget, aminek jelen kellett volna lennie. A film egyik témája ugyan az elfojtás, a ki-nem-mondás, így bizonyos mértékig értem és értékelem a visszafogottságot, de a My Policemannél gyakran ez a visszafogottság és elfojtás inkább ásítós unalomba megy át. Ez pedig csak néha töltődik meg bármiféle szenvedéllyel: a szexjelenetek például meglepően bevállalósak és szépek.

Az egyik fő problémának éreztem, hogy a három főszereplő közül csak David Dawson az, aki képes kiemelkedni a maga picit arrogáns, de érző szívű karakterével. Míg Emma Corrin érdekes lehetne, de nem éreztem, hogy elég teret kapna, Harry Styles pedig hiába van ott a jelenetekben, de sem ő, sem pedig a forgatókönyv nem képes megtölteni élettel Tomot. Sajnos az a fajta intenzív jelenlét, amit a zenéjében olyan szépen abszolvál, itt nemlétező, hiába az az érezhető alázat, amivel viseltetik a médium iránt. Alakítása gyengének hat és messze nem olyan domináns, mint amit a szereplő megkövetelt volna. Ez persze nem csak rá vonatkozik, az időskori verzióját megformáló Linus Roache ugyanolyan sótlannak hatott és passzívnak, míg Rupert Everett Davidje ebből is sokkal jobban jött ki.

Amit még kifejezetten furcsának éreztem és amit hiányoltam, hogy egy-két félmondaton kívül keveset tudtunk meg Tom életéből a házasságán túl. Meglehet, ez a koncepció része volt, de sokat segített volna, ha többet látjuk a munkahelyi közegében (ha már ennyire része a karakternek a megfelelni vágyás és a társadalomnak való megfelelés). Sokat segített volna, ha látjuk a "sajátjai" között, akik egy jelenetben megrugdosnak egy meleg férfit. Ez a fajta kontraszt segítségül szolgált volna, hogy elmélyítse az ő belső litániáját, ezt a kettősséget, ami őt jellemzi és ami a film egyik témája is: hogy megpróbált olyan életet élni, amit az emberek nagy része elvár tőle, semmint hogy az legyen, aki szíve mélyén valójában. 

A forgatókönyv érdeme, hogy nem nagyon tévelyeg el a giccsesebb melodráma irányába, tartja magát ehhez a már említett visszafogottsághoz (ebben konzekvens, meg kell adni neki, nem akar nagy, hatásvadász jeleneteket), de egyes sztorielemek így is furcsán félkésznek érződnek. Marion és barátnőjének utolsó beszélgetése (és a nagy vallomás) hatott ilyennek, és szándéktól függetlenül a végső döntés és a befejezés ugyanígy inkább szemöldökráncolást okozott nálam, ahelyett, hogy a könnyeimet itattam volna fel egy százas zsepivel. Pedig érezhetően inkább az utóbbit szerették volna elérni az alkotók. Az utolsó néhány képkockát nem tudtam teljesen önmaga szépségében értékelni (tényleg az, kár tagadni), mert ami azt megelőzte, sokkal inkább érződött elkapkodottnak és sutának. 

Drámának tehát túl sekélyesnek, szerelmes filmnek pedig hidegnek és unalmasnak bizonyult Grandage munkája, melynek bármi is legyen az erénye, nem tudta átadni azt a lassan pusztító érzelmi őrlést, amit sajátjának kellett volna tudnia. Ami pedig Harry-t illeti, őszintén szurkolok neki, hogy összejöjjön egy olyan film, egy olyan alakítás, aminek láttán azt érezzük: igen, a srác megérkezett a vászonra. De ha ez mégsem történik meg, hát túl rosszul akkor se járunk. Csak erőltetni nem kell a dolgot.