Nagyfiúk 2. – Kritika

Már maga a Nagyfiúk első része is egy kifejezetten gyenge eresztése volt az egyébként sem túl csillogó életműnek, de volt egyfajta nosztalgikus bája, ahogy a régi jóbarátok újra összejönnek egy hétvégére. A csak minden második, harmadik betalált poén ellenére (és még lehet, hogy ezzel is sokat mondtam) a nézőre is átragadt a Sandler haveri társaság jókedve, amit vélhetően a legkevésbé se kellett megjátszaniuk, érezhető volt, hogy a forgatás jó hangulatban telt. Ha utóbbi most is adva volt, minden mást felejtsünk el, mert az egész olyan, mint egy másfél órásra nyújtott, gusztustalan vicc.

Az első rész laza történetét felejtsük el. Míg ott legalább volt egyfajta minimális íve az egésznek (amit általában egy rendes film meg is követel), ez most már túlzott luxusnak minősült a készítők részéről. Egyszerűen nincs történet. A viccesnek szánt jelenetek csak egymásra vannak hajigálva, mindenfajta felvezetés, vagy tálalás nélkül. Ha kiemelnénk egy részt, lényegében nem tudnánk, hogy a film mely részében foglal helyet, mert akárhova beilleszthető. A film első öt percében azon kellene nevetnem, hogy egy szarvas telibe pisili „hősünk” arcát, az egyik visszatérő poénforrás pedig az, hogy az egyik szereplő, hogyan tud egyszerre tüsszenteni, böfögni és fingani.

És ha már a szereplőknél járok: ezek egytől egyig nem hogy irritáló kretének, hanem pszichiátriai esetek, korra és nemre való tekintet nélkül. Itt senki sem dolgozik egész nap, de aki meg igen, az teljesen dilettáns módon. Rég éreztem olyat, hogy egy felnőtt színészt egy gyerekkel vertem volna a legszívesebben agyon, annyira irritáló volt mindkettő. Ha pedig a színészetet említettem: ilyenről még csak nem is beszélhetünk, mindenki kritikán aluli, bele értve Steve Buscemi-t és Salma Hayek-et is (utóbbinak most még az a mentsége sincs meg, hogy jól néz ki, még ha így is van). De azt hiszem, mindent elárul a teljesítményükről, hogy a legelfogadhatóbbat az Alkonyat-széria egykori farkas fiúja nyújtja, de hát tőle senki se vár színészi mélységeket és Taylor Lautner továbbra sem jobb egy gyengécske tv-krimi nézőcsalogató csini pofijánál.

Ilyenkor jut eszembe, hogy a komédiát nem hiába szokták nevezni a legnehezebb műfajnak. Elvégre amellett, hogy a humor majdhogynem olyan, mint a zenei ízlés (nehéz mindenkit kielégíteni), a jó vígjáték nem csak egymásra hányt gegekből, meg egy esti sörözés közben felvetett ötletek elsütéséből áll. A jó vígjátékban elsősorban adva van egy jó – de nem feltétlenül eredeti – alapszituáció, emellett szerethető karakterek, remek dialógusok és ezzel együtt felvezetett poénok. Kérdem én, hol van egy Nagyfiúk 2. egy Van aki forrón szeretihez, egy Furcsa párhoz, egy Vaklármához, vagy Meghívás egy gyilkos vacsorához képest. Még egy mondatba is szégyentelen, hogy leírjuk ezekkel a címekkel, ahogy Adam Sandler és kompániája se érdemli meg, hogy olyan nevekkel említsük egy lapon, mint Jack Lemmon, Walther Matthau, David Niven, Peter Sellers vagy mondjuk Gene Wilder és a Monthy Pyton társulat.

Mielőtt azonban rám égne a sznob kritikus vádja: semmi bajom nincs a toalett, vulgáris humorral, amennyiben az jól van használva. Ott van az elmúlt évekből a Trópusi vihar (habár az inkább szatíra), a Másnaposok (a folytatásokat felejtsük el), a Förtelmes főnökök, vagy tavalyról a Ted és az újra felszelt Amerika Pite, nem is beszélve Judd Apatow munkásságáról, de többé-kevésbé ez elmondható a Sandler életmű filmjeiről is 2008-ig bezárólag. Ezek olykor valóban explicitek, de van történetük, karaktereik, ritmusérzékük, és a humort nem (feltétlenül) öncélúan használják, csak azért mert a stáb jókat röhög azon, hogy egy meztelen férfi ráugrik egy másik arcára.

Azonban ami az egészben az elkeserítő, hogy a külföldi és hazai jegybevételeket elnézve erre van igény. Szomorúan konstatáltam azt a tényt is, hogy amellett, hogy a terem félig tele volt, mögöttem anyuka és apuka cipelte el magával 8 és 10 éves csemetéiket kulturálódás címszó alatt (innen is „gratulálok” nekik), ezzel is igazolva azt az ilyenkor igencsak szimpatikus elméletet, hogy a neveléshez is szükséges lenne egyfajta jogosítványra. De persze kesereghetek én a világ igazságtalanságain, és a szülői alkalmatlanság megnyilvánulásain, ez a film olyan amilyen. Sosem tartottam magam szigorúnak a filmek megítélése terén, mindig igyekeztem a lehető legtöbb pozitívumot meglelni bennük, még ha ez sokszor igencsak nehezemre esett, de erre most képtelen voltam, mert ez a celluloidtemető egyszerűen minden téren MINŐSÍTHETETLEN. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=YYF5_mURvLc[/embed]

Oldalak: 1 2