Hirdetés

Napszállta - Kritika

|

A holokauszt után az 1910-es évekbe utazunk, hogy szemtanúi legyünk egy civilizáció rothadásának.

Nemes Jeles László (akire innentől kezdve Nemes Lászlóként fogok hivatkozni, hisz a stáblistán is így van feltüntetve) a Saul fiával megmutatott valamit. Megmutatta azt, hogy még nem mondtak el mindent és nem vonultattak fel minden filmnyelvi eszközt a holokauszt témájában. A Saul fia egy klausztrofób, pokoli filmélménnyel hagyott bennünket a mozi sötétjében, mely után mertünk kicsit jobban elgondolkodni a látottakon, és nemigen vesszük azóta készpénznek azt, hogy majd az alkotók szépen szóról-szóra elmondják azt, amit tudni kell a cselekményről, a karakterek múltjáról, vagy akár jelenéről. Már ennél a filmnél, valamint a Türelem című kisfilmjénél is kitűnt, hogy Nemes László vonzódik a szubjektumhoz és kevéssé érzi izgalmasnak azt, hogy a teljes képet mutassa meg nekünk. A Napszálltával pedig bizonyossá vált, hogy ez nem pusztán egyszeri kalandozás volt a mozgókép egy a széles közönség számára relatíve ismeretlenebb területére, hanem hosszú távú feladatvállalás, amellyel most új állomására ért. Akárki is gondolta azt, hogy az Oscar-díjas alkotó majd a Napszálltával egy sokkal konvencionálisabb alkotást tesz le az asztalra, nagyot tévedett. Hiába láttunk már megannyi kosztümös, történelmi filmet (legyen szó akármelyik nemzet alkotásáról), ezekből táplálkozó prekoncepcióinkkal minduntalan szembe megy ez a film, amiként a lágerfilmekről alkotott előzetes elvárásainkkal is szembeszegült a Saul fia. A Napszállta lényegében nem más, mint egy utazás az ismeretlenbe. Egy útvesztő, melyből nincs kiút.

Hirdetés

Nemes László filmje egy női arccal indít: Írisz Leiter arcával (Jakab Juli minimalista játékkal van jelen az egész filmen, de nagyon jól működik), amint lassan felnéz, a kamera szemszögével egyvonalba. Kalapjáról a fátylat szép lassan felhajtja egy kéz, ez a fátyol pedig kiváló szimbólumává lesz később az egész filmnek. Felfedni a felszínt, hogy napvilágra kerüljön az igazi arc, az igazi való, de akárhogy is próbáljuk akár Íriszt, akár a körülötte lévő világot megfejteni, csak újabb és újabb fátylakba gabalyodunk. Írisz több év után tér vissza szülővárosába, Budapestbe, abba a kalapszalonba, mely nevét viseli, amely még szüleié volt. Állásért jött, gondolja magában, biztos megkapja, ha már rokoni szálak fűzik a házhoz. A dolog nem megy olyan simán, mint gondolta, a szalon jelenlegi tulajdonosa csak hosszas tanakodás után veszi őt fel, ám ezen túl is akad problémája az ifjú hölgynek: kiderül, van neki egy bátyja, akiről olybá tűnik, mindenki tud, ám senki nem akar róla beszélni. Nyomozni kezd, nyomozása pedig nem várt bonyodalmakat hoz magával.

Az első, ami e sorok írójának eszébe jutott a stáblista legördültével az, hogy ez a film ólomsúlyként nehezedik a vállra. Nem kizárólagosan a témája miatt (bár értelemszerűen amiatt is), de főként annak okán, hogy Nemes László rendkívüli öntörvényű filmrendezőként nem adta meg nekem, befogadónak azt a könnyű örömöt, hogy díszes tálcán kínálja elém a kérdésekre adott válaszokat. Kérdések pedig özönével jönnek a cselekmény során, már-már fullasztó mennyiségben tolonganak, valósággal rázúdulnak a nézőre, a válaszokat azonban már másutt kell keresni. És ha másutt is keressük, nem is biztos, hogy megtaláljuk. Szokatlan metódus ez, de ez az enigmatikus jellege adja a filmnek azt a bizonyos vitathatatlan különlegességét és ettől válik olyan gyönyörűen rétegzetté és szédítően rejtélyessé a kész munka. Nemes László filmje úgy mesél, hogy közben folyamatosan kihívások elé állítja nézőjét, folyamatosan kitolja a határokat, miközben paradox módon egy olyan szemszöggel kényszerít azonosulásra, melynek a környező világra való rálátása nyomasztóan korlátolt. Emiatt is nehéz alkotás a Napszállta, hiszen folyamatában egy bizonyos tekintettel vizsgáljuk ezt a korabeli várost és annak lakóit, ez a specifikus tekintet pedig nem mindig képes összerakni a történéseket, a látottakat, hogy az kielégítést nyújtson akár neki, akár nekünk. A rendező nagyon szépen rájátszik arra a kényelmünkre, hogy egy történet megtekintésekor minden információ a birtokunkban van és Isten tekintetével nézünk szét a terepasztalon szétszórt játékfigurák, szereplők között, miközben kényelmesen hátradőlünk székünkben, minden tudás birtokosaként.

A Napszállta ezzel együtt könnyűszerrel titulálható egy olyan krimiként, melyben van ugyan rejtély, de sose lehetünk biztosak semmiben és amelyhez a megoldókulcsot jó messzire eldobták a bozótosba. A bozótosban pedig ott van egy futóhomok, nehezítő körülményként. Nemes a központi kérdésre, hogy mi is okozhatta azt a hanyatlást, mely ebben az időben végbement, szintén nem válaszol, de vélhetően nem is tisztje ezt megtenni. Épp elég az, hogy felteszi a kérdést, ezzel provokálva a nézőt arra, hogy elfogadja: nem minden olyan egyszerű, amiként az a történelemkönyvekben meg van írva. Hogy ez nem túl közönségbarát módszer és ezzel elidegeníthet magától megannyi nézőt? A pakliban benne van, de azok, akik benne vannak a játékban, jó eséllyel fognak majd egy igazán emlékezetes, maradandó mozgóképes alkotásként aposztrofálni Nemes művét.

A film mindezek mellett gyönyörű külcsínnel rendelkezik, legutóbb a Fantomszál esetében kaptam magamat azon, hogy csak bámulom és csodálom, habzsolom tekintetemmel a képek textúráját, ahogy kinéznek, ahogy valósággal megszólalnak (nem elhanyagolható tény, hogy 35mm-es kópiát láthattunk). Erdély Mátyás operatőr Nemes Lászlóval karöltve olyan kompozíciókat hozott létre, melyek bár sosem eresztik szem elől Jakab Julit (mindvégig vagy az arcát, vagy a tarkóját nézzük, esetleg azt, amit ő lát), javarészt képesek frissnek maradni és képesek a keretek között mozogni úgy, hogy ne váljék unalmassá a látvány. A képek hol gyönyörű narancssárga színekben, hol sötétben pompáznak, jól érzékeltetve ezzel egyben azt a letűnőben lévő korszakot, illetve a ragyogó felszín alatt lappangó állandó sötétséget, fenyegetést.  Bár nem sokat látunk a korabeli városból, mégis, amit látunk, az száz százalékig hitelesnek, reálisnak hat és nyomát sem érzékelhetjük hamisságnak, olcsóságnak. A Saul fiához hasonlóan a környező hangokkal is remekül játszik a film: nagyon jól visszaadják a városi forgatagot, a nyüzsgést, ezzel együtt pedig azt a szép lassan eluralkodó káoszt is remekül érzékelteti. 

Egészen biztosan lesznek olyanok, akiket eltántorít majd az, amit írtam, valamint maga a tény, hogy egy több, mint két órás filmről van szó. Annyi bizonyos, hogy közömbösnek nem lehet lenni a Napszálltát illetően, mindenképpen egy egyedi, utánozhatatlan filmélménnyel van dolgunk, amit akárhogyan is, de elfelejteni nem fogunk. Hogy ki hogy szereti, vagy épp idegenkedik majd tőle, az már más kérdés. Annyit azonban én már most, Nemes László második nagyjátékfilmjénél ki merek jelenteni: ez az ember nyugodtan sorolható abba a kategóriába, melyben Paul Thomas Anderson, Jancsó Miklós, Kubrick és társai vannak. Tűpontos vízióit a legnagyobb precizitással ülteti át a nagyvászonra, mindemellett pedig nem rest kockázatot vállalni és törni az utat. Nem csak magyar viszonylatban, de világviszonylatban is. 

Napszállta

Kinek ajánljuk
  • Akik szeretik a kihívást jelentő mozikat.
  • Akik szeretik a rendhagyó történelmi filmeket.
  • Akik nem riadnak vissza attól, ha egy film végig szubjektív szemszögből figyeli az eseményeket.
Kinek nem
  • Akik már a Saul fiától is frászt kaptak.
  • Akik nem szeretik, ha túl sok kérdés marad megválaszolatlanul.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.