"Srácok, az igazság ennél is sokkal nyomasztóbb: nem elég okosak, hogy olyan gonoszak legyenek, mint amilyennek hiszitek őket." - Jennifer Lawrence (Ne nézz fel! - 2021)

Kevés nagyobb lerágott csont létezik a szórakoztatóiparban, mint a világvége. Ezerszer láttuk, hallottuk, olvastuk, végigjátszottuk, ám egy dolog általában szinte mindig közös volt bennük a remény sugarát közvetítő gondolatokon kívül: hogy legyen bármennyire is reményét vesztett a helyzet, az ember, mint a bolygó egyik legintelligensebb élőlénye a körülményektől függetlenül így vagy úgy, de mindig megtalálja a módját annak, hogy megmentse a holnapot. A mesékben legalábbis nehéz lenne elképzelni, hogy a legvégén a sárkány marad állva, míg a hős lovagot megégett holtteste az ordas bestia vacsorájaként végzi. Na de mi történik akkor, ha valaki egy mesének tűnő utolsó segélykiáltásként is felfogható figyelmeztetést intéz fajtársai irányába? Vajon a fogyasztók venni fogják az adást, vagy pontosan úgy végzik, mint a fikciósnak tűnő történet szereplői?

A húsba maróan vicces szatíráiról ismert Adam McKay legújabb filmje, a sztárokkal teletömött Ne nézz fel! után bennem is ambivalens érzések keringtek annak ellenére, hogy nem igazán volt mit félre érteni mindabban a szórakoztató, valójában viszont nagyon is elkeserítően valódinak és nem kevésbé nyomasztónak ható szerencsétlenkedésben, ami a 140 perces játékidő alatt a szemem elé tárult. A történet mondhatni a legtöbbször használt világvége klisék jól ismert példányával kezd, mikor is Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence párosa egy még a dinókat kipusztító űrkőnél is hatalmasabb üstököst fedez fel. Felfedezésük után nem sokkal később máris az amerikai elnöknek nehezen nevezhető díva, Meryl Streep előtt találják magukat, aki nagyjából annyira veszi komolyan az égből érkező végítéletet, mint kommentszekció a kritikus több ezer karakteres, alapos érvekkel alátámasztott véleménycikkét.

Mert hát minek is higgyen el az ember bármit mindazoknak, akiknek az a foglalkozása, hogy hosszú évek fáradtságos munkájának köszönhetően bizonyos dolgokba alaposan beleásva magukat, később aztán segítő kezet nyújtsanak adott témában náluk kevésbé jártas embertársaiknak? McKay nyers, mégis megnyerő cinizmusa első látásra talán taszító lehet, ugyanis kendőzetlen őszinteséggel, mindenféle felesleges görbe tükör használata nélkül áll bele rengeteg olyan, a mindennapjaink részévé vált problémába, amiket viszontlátva nagyon nehéz őszintén felnevetni. 

De tényleg, ki tudna jó ízűen röhögni azon, ahogy Cate Blanchett és Tyler Perry népszerű híradós párosa a téma iránti érdeklődés legcsekélyebb jelét mutatva, egyszerű szűklátókörűségből igyekszik relativizálni egy az emberi lét egészére veszélyt jelentő bejelentést? Az utca és a Facebook kommentszekcióit megtöltő tömegek reakciójának szinte tökéletes rekreálása, viszont még ennél is fájdalmasabb képet fest a miénkhez megszólalásig hasonló valóság általános állapotáról. Arról már nem is beszélve, hogy McKay még ezt is képes fokozni Mark Rylance milliárdos, kis stílű tech-gurujának nettó gusztustalan és tenyérbemászó jelenlétével. Rylance visszahúzódó, önbizalom-hiányosnak tűnő figurája első ránézésre talán nem tűnik majd túlontúl félelmetesnek, Jonah Hill megátalkodott, ám valójában nagyon is szánalmas kampányfőnöke mellett, ám míg utóbbi szinte semmiféle konkrét hatalommal nem rendelkezik, addig Rylance egyetlen alig hallható szava is nagyobb pusztításra képes, mint ahogy azt a legvadabb álmainkban el tudnánk képzelni. Elvégre, ha jobban bele gondolunk a totális összeomláshoz nincs szükség semmi egyébre, mint némi cinizmusra, egy kevéske, a jólét csodás ígéretét belengető szlogenre, na meg egy közös ellenségre, akikkel szemben egységbe lehet kovácsolódni. 

McKay Jennifer Lawrence idealista, de eleinte legalábbis reményteljes figurájában pedig tökéletes céltáblát állít a magát "józan többségként" meghatározó embertömegnek, amit a kiéhezett farkasokhoz hasonlóan csak az érdekel, hogy végre széttéphessen valakit. Függetlenül attól, hogy áldozatuk vajon maga is a farkasfalka tagjai közé tartozott-e korábban. Lawrence érzelmektől túlfűtött, többször szándékosan túltolt - a körülmények fényében viszont nagyon is földhözragadt - alakítását öröm volt nézni, ugyanakkor a film másik nagy húzónevét, Leonardo DiCapriót sem vádolhatjuk alibizéssel, a gyógyszerfüggő, az idegösszeroppanás szélén táncoló tudós szerepében, aki a józan ész egyik utolsó képviselőjeként nem csoda, hogy a játékidő utolsó harmadára keserű beletörődéssel itatta át a remény utolsó szikráját. 

Nincs könnyű dolgom a Ne nézz fel!-lel, mert a tömegterméknek látszó külső alatt valójában egy viszonylag nehezen fogyasztható rétegfilmet találni, amiben Adam McKay végső elkeseredésében egy patinás színészgárdával az oldalán, vállalhatatlan szitokszavak közepette igyekszik leordítani a fejünket, na de nem azért mert haragszik ránk, hanem épp ellenkezőleg. Borzasztóan szereti az embereket, így amíg erejéből futja rá, nem fogja egykönnyen feladni a küzdelmet és csak reménykedhetünk benne, miképp az emberiség relatíve értelmes többsége hozzá hasonlóan, előbb vagy utóbb maga is felemeli a hangját, hogy aztán torkuk szakadtából beleüvöltsék a nagy világba: "Iszonyúan dühös vagyok és egy perccel sem tűröm ezt tovább!" Mivel másképp tényleg csak pusztán idő kérdése, hogy egy szép napon a Ne nézz fel!-ben metaforaként jelenlévő üstökös immár a mi otthonunkat vegye célba. Ugyanis, ha ez egyszer valóban bekövetkezne, akkor már rég késő lenne azzal hencegni, hogy én megmondtam előre.