Netflix-minikritikák - High Flying Bird, Always Be My Maybe, Wounds, American Son

Elsősorban a felvásárolt vagy önálló sorozatairól híresült el a Netflix, de mára már eljutottak odáig, hogy nem szabad elhanyagolni a filmes repertoárjukat sem, hiszen ezek között is akadnak igazi gyöngyszemek. Új kritikasorozatunkban egyszerre több ilyen alkotást vesézünk ki egy-két hosszabb bekezdésben, melyek habár nem kaptak önálló cikkeket, de mégis érdemes róluk ejteni pár szót - akár ajánlás, akár kihagyás gyanánt. Nyilvánvalóan tucatnyi filmről beszélünk, és pusztán hasraütés-szerűen választottunk ki négyet első körben. Ezek között akadnak olyanok, amik tényleg megérik a rájuk fordított időt, de lesznek olyanok is, melyeknek nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk.

High Flying Bird (2019)

Ha Steven Soderbergh filmet rendez, akkor a nézőközönség nagy része elégedetten kezdi dörzsölni a tenyerét, hiszen ő az egyike azon Álomgyáros direktoroknak, akik csaknem mindig minőségi, kiemelkedő munkát tesznek le az asztalra. Annak ellenére, hogy a legújabb filmje, a The Laundromat nem sikerült annyira fényesen, Soderbergh előző Netflix-alkotását, a High Flying Birdöt nem érdemes kihagyni. Egy kosarasnak, valamint az ügynökének a történetét mutatja be, amikor is az adott sportág, az NBA éppenséggel leállt. Hogy egyikőjük karrierje se fusson zátonyra, az ügynöknek minden követ meg kell mozdítania, ami egyáltalán nem egy egyszerű munka.

Maga a film nem hosszú, pontosan másfél óra, és talán ez nevezhető az egyetlen negatívumának, viszont ez betudható az alacsony költségvetésnek (összesen kétmillió dollárból készült). Soderbergh sorozatából, A sebészből megismert André Holland játssza a főszerepet és érezhetően mindent beleadott a játéka, ahogy a többi színész (Zazie Beetz, Bill Duke, Kyle MacLachlan vagy Zachary Quinto) is. Annak ellenére, hogy egy Magyarországon kevésbé ismert sportot mutat be, és teszi ezt eléggé behatóan, a néző nem érzi magát kirekesztve, a film végén lévő fordulattal pedig minden kérdése meg lesz válaszolva. A High Flying Bird magán viseli a rendező közismert védjegyeit, melyek közel tökéletesen illeszkednek egy sportfilm struktúrájába, és ezek miatt (is) érdemes nekileselkedni ennek az alkotásnak. Értékelés: 90%

Always Be My Maybe (2019)

Sportfilm után egy romantikus komédia következik, mely leginkább arról lett közismert, hogy a mindenki által szeretett Keanu Reeves saját magát alakítja benne. Az Always Be My Maybe magán viseli a műfaj ismérveit, és talán emiatt nem lesz hosszútávon annyira maradandó. A filmet a leginkább stand-uposként ügyködő Ali Wong karolta fel, akinek befolyása és stílusa erősen érződik a kész művön, viszont még ezek sem tudták végérvényesen felemelni a középszerből.

Az Always Be My Maybe egy szerelem történetét mutatja be; Sasha (Wong) és Marcus (Randall Park) gyerekkori barátságukat egy spontán jött heves szexszel akarják felsőbb szintre emelni, de ahogy lenni szokott az ilyen sztoriknál, ez inkább kioltja a köztük lévő tüzet, mintsem megerősítené azt. Tizenöt évvel később aztán újra összehozza őket a sors, de a kérdés továbbra is adott marad: működhet-e kettejük között ez a kapcsolat vagy eleve bukásra van ítélve? Az unásig látott-hallott történet ellenére a film tényleg egy élvezetes kikapcsolódás, viszont az egymás után adagolt klisék roppantmód elrontják a helyzetet. Ennek ellenére ha nem várunk sokat tőle, akkor egy szürke, esős őszi/téli estére tökéletes program lehet. Értékelés: 65%

Wounds (2019)

A Wounds (vagy magyarul Sebek) egy igencsak ígéretes alkotásnak tűnt, amely végül nem tudta végérvényesen elérni azt, amit szeretett volna - holott minden lehetősége megvolt rá. Adott volt egy ambiciózus rendező, Babak Anvari, aki ezidáig egy nemzetközileg is nagy sikert arató horrorral, az Under the Shadow-val jelentkezett. Adott volt a színészgárda, élükön olyan nevekkel, mint Armie Hammer, Dakota Johnson vagy éppen a feltörekvő Zazie Beetz. Valamint adott volt egy érdekes alapanyag is (The Visible Filth: The Basis for the Film Wounds), ami egy rettentő sok kérdéssel megtűzdelt történetet mutatott be. És ezek miatt annyira fájó, hogy végül a Wounds nem lett jó film.

A történet szerint Will (Hammer) pultosként dolgozik egy helyi ívóban, ahol egyik este egy verekedés folytán ottfelejtődik egy mobil. Főhősünk pedig enged a csábításnak, a kódot feltörve belekukkant és rádöbben, hogy egy embereket gyilkoló szektaféleség egyik tagjáé volt a telefon. Ezek után pedig elsőre megmagyarázhatatlan dolgok történnek Willel, mely végül a teljes leépüléshez vezetnek. A Wounds egész egyszerűen nem tudja, mi szeretne lenni: a történet fő mozgatórugóját nem mutatják be, a horrorelemek és az ijesztgetések fölöttébb közhelyesre sikerültek, a konfliktusok is elnagyoltak és hiányosak, valamint a lezárás is inkább elidegenítő, mintsem megkapó. Ennek ellenére nem annyira rossz, mint ahogy a kritikák mutatják, de kihagyott ziccer az egész. Ha egyszerűen végig a Hammer-Johnson-Beetz hármas kapcsolatát mutatták volna be, már többet ért volna. Értékelés: 60%

American Son (2019)

Hasonló a megítélése az American Sonnak, mint az előbb taglalt Wounds-nak, hiszen az előzetes, a történet és a színészgárda alapján egy érdekes film bontakozhatott volna ki ebből, viszont a hozzá nem értés, valamint túlzó általánosítás egyhamar derékba vágta ezt az egész produkciót. Az American Son egy azonos című Christopher Demos-Brown színdarab alapján készült, amiben egy Miamiban élő afroamerikai anya fia eltűnt. A nő egész éjjel és hajnalban a helyi őrsön próbálja megtalálni fiát, közben meg sürgeti a munkájában azt az egy szem rendőrt, aki éppen az éjjeli műszakban dolgozik. A történet felénél a férj is csatlakozik hozzá, és ebből bontakozik ki egy megromlott férj-feleség, valamint szülő-gyermek viszony.

Az egész filmre rányomja a bélyegét a rasszizmus, amely korunk egyik legégetőbb kérdésköre, és az évek során a legtöbb médiumban az adott alkotók ki is tudták fejezni ennek a fontosságát. Az American Son viszont nem fog ezekhez tartozni, mert mindezt elbagatellizálja. Végig egy egyoldalú állásfoglalást láthatunk a képernyőn, hogy a fehér ember az szükségszerűen rossz, és annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben láttunk erre jócskán példát, nem ilyen blőd hozzáállással kellene ezt a témát megközelíteni. Semmi kézzelfogható nincs a filmben, mindössze azért lesz rasszista egy ír fehér férfi, mert ő feketén issza a kávéját. Nincsenek megalapozott érvek, kifejtett narratívák vagy valóban látható rasszi megkülönböztetések - amely a cselekmény végén lévő hadnagy megérkezésében válik abszolúte nevetségessé.

Mindezek ellenére nem nevezhetjük bajnak, ha egy alkotás egyszerűen és/vagy provokatívan szeretne fogalmazni az adott témával kapcsolatban. Viszont az elvárható, hogy tegye mindezt körültekintően, pontosan. Az American Sonban ez nincs meg, hiszen többek között a rendezés csapnivaló, a színészvezetés egyenesen röhejes, a karakterek nincsenek jól megírva, a történet módfelett csapongó, és mindezekre pluszban rájön a film végi "nagy fordulat", amely megalapozatlan, kisstílű és értéktelen. A színészek próbálják menteni a menthetőt, és látszik az akarás, de nyögés a vége - legfőképpen a főszereplő Kerry Washingtonnál. Érdektelen, egybites, papírmasé szerepkörökből csak nagy nehezen hozható ki valami is. Az American Son kiugróan jó lehetett volna, de egy ilyen fontos és mindenkit érintő témáról ennyire felületesen, ennyire blőd módon fogalmazni felesleges kínlódás és erőfeszítés. Mindenkinek jobb, ha ez a filmet elfelejtjük. Értékelés: 45%

Ti mit gondoltok a fenti négy filmről, melyikhez volt szerencsétek? Valamint azt is írjátok le, hogy folytassuk-e ezt a cikksorozatot?