Hirdetés

Neverland elhagyása - Kritika

|

Dan Reed alkotásában nem csak az év egyik legfelkavaróbb, de az elmúlt évek egyik legfontosabb alkotását is köszönthetjük.

Hirdetés

Nem elvakult Michael Jackson-rajongóként is azt vallom: a Neverland elhagyása egy piszkosul nehéz darab. Azt azonban innen is látom, rajongóként még nehezebb lehet szembesülni a filmben elhangzott dolgokkal, éppen ezért bizonyos mértékig érthető az a fajta ellenszegülés, amely megfigyelhető a rajongói körökben. Nehéz konfrontálódni azzal a ténnyel, hogy hősünk, idolunk korántsem volt az erkölcsiség mintapéldánya és elkövetett dolgokat, olyan dolgokat, amelyek elítélendők. Ironikus módon éppen erről szól maga a film is: arról, hogy két felnőtt férfi miként jut arra a megállapításra, hogy az ember, akit életük nagy részében mindennél jobban szerettek, egy rossz ember. Ilyen az, amikor a valóság és annak reflektálása párhuzamba kerül.

Hirdetés

A Neverland elhagyása két férfit, James Safechuckot és Wade Robsont állít középpontba, amint a kamerával szembenézve vallanak a 2009-ben elhunyt Michael Jacksonnal való kapcsolatukról. Arról, hogy milyen körülmények között ismerték őt meg, milyen szálak fűzték őket egymáshoz, hogyan éreztek iránta és hogy a híres sztár milyen érzéseket táplált irányukba. Wade és James családtagjaik segédletével rakják össze az eseményeket, amely események eleinte ártalmatlannak tűnnek, ártalmatlanságuk azonban fokozatosan fodrozódik valami sokkal mérgezőbb felé. Egy négy órás dokumentumfilmről beszélünk, így ebbe a négy órába bőven belefér minden, az interjúalanyok nem sietnek el semmit és nem is hallgatnak el semmit, mondandójukat kínzó őszinteség jellemzi akár Jackson személyét, akár saját magukat illeti. Ennek vonatkozásában azonban a legfontosabb következtetést már az első epizód végén is levonhatjuk, mégpedig, hogy a Neverland elhagyása legkevésbé sem Michael Jacksonról szól és arról, hogy két lábbal tiporjon az örökségén. Nem egy habzó szájú, fröcsögő vádiratot láthatunk, amelyben démonizálják a sztárt. Elterjedt tévedés ez azok között, akik rajongói mivoltukból fakadóan színtiszta meggyőződésből tiltakoznak kézzel-lábbal Reed filmje ellen és úgy nagy általánosságban az ellen, hogy megnézzék azt. Bár tény, hogy fontos szerepet játszik benne, de nem, ez a film főként annak a két férfinak az útjáról szól, akik felnőttként próbálják meg újra átélni gyermekkorukat és azt, ahogyan Michael Jackson bánt velük. A Neverland elhagyása arról a folyamatról szól, amely az abúzus felismeréséig vezet. Főként. Nem Jacksonról nyújt analízist és nem azt próbálja megfejteni, hogy miért tette azt, amit tett (bár néminemű utalást erre is lehet találni), figyelmét az áldozatok felé fordítja.

Ahhoz a bizonyos felismerésig vezető út azonban rendkívül nehéz, hovatovább megterhelő, hiszen egy nem kevesebb, mint négyórás dokumentumfilmről beszélünk, Dan Reed pedig ezzel a terjedelemmel érzékelteti azt a hatalmas utat, amelyet be kellett járnia ennek a két embernek. Habár nem tartom kizártnak, hogy másfél órában is elintézhették volna az egészet, és a lényeget ugyanolyan tisztán kommunikálták volna a néző felé, mi befogadók így bele vagyunk "kényszerítve" egy bizonyos pozícióba négy teljes órán át, amelynek köszönhetően a bántalmazás elszenvedésétől a felismerésig vezető ív jóval nagyobb súlyt kap. Kellő időt töltünk el azzal, hogy hallgassuk, milyen rajongás fűzte Jacksonhoz a srácokat és kellő hangsúlyt kap az, hogy akkor, abban az adott momentumban azt érezték, mennyi mindent megtesz értük. Sok időt eltöltünk mindemellett azzal is, hogy hallgatjuk a srácok fájdalmas őszinteséggel és kendőzetlenséggel előadott beszámolójukat arról, miként ismertette meg velük az énekes a maszturbálást és miként vitte őket félre akár napi rendszerességgel annak érdekében, hogy szexuális kielégültséghez jusson. Reed alkotása már csak emiatt sem könnyű nézni- és hallgatnivaló, egész egyszerűen döbbenetes részletességgel ismertetnek bizonyos történéseket, ez a részletesség azonban mégis szükségszerű annak érdekében, hogy az ember felocsúdjon. Kellő időt töltünk el mindezzel ahhoz, hogy a végén még nagyobb hatással csapjon le mind ránk, mind rájuk az a felismerés, hogy egész életüket, az életükben hozott döntésüket hazugságra, ámításra fűzték fel. Émelyítő érzés, mely érzés ott lebeg még a nézőben a stáblista alatt egy jó ideig.

Reed filmje tehát kíméletlen szigorral vezet bennünket, nézőket végig ezen a cseppet sem kellemes úton, mely során kicsit el-elfordítjuk a tekintetünket, de úgy istenigazából mégsem tudunk nem odanézni. Bántalmazott és bántalmazó kapcsolatát ezen felül egy szokatlan megvilágításba helyezi, amelyben nagy szerepet kap az önámítás, önmagunk becsapása. Robson és Safechuck nem voltak tudatában annak, hogy mi történik velük pontosan, kellett nekik egy bizonyos táv ahhoz, hogy átlássák a történések valódi jelentőségét, de még így sem tudnak elmenni mindamellett szó nélkül, hogy Jackson nem bánt velük a szó hagyományos értelmében rosszul (ez pedig csak komplexebbé teszi az énekesről alkotott képünket). A film nagyon jól rávilágít arra, hogy az abúzus többféle formát ölthet, és könnyen lehet, hogy amit egykor szerelemnek hiszünk gyermeki naivitásunkban, arról később derül ki, hogy valami sokkal ártóbb.

Ami a filmnyelvet illeti, nagy truvájok nincsenek, de nincs is szükség semmi zsonglőrködésre: tisztában van azzal, hogy ezek a vallomások többet mondanak minden hókuszpókusznál, az eredmény pedig lebilincselő erővel hat. Ám ami talán ezeknél is fontosabb: a film sikerrel képes megértetni a nézővel azt a fajta feldolgozási folyamatot, amelyről négy órán keresztül szó van. Ösztökél bennünket arra, hogy kicsit átéljük azt az érzelmi kutyaszorítót, amelybe belekerült ez a két ember és azzal, hogy ezt teszi, egy rendkívül felkavaró alkotássá avanzsálódik, amelyet bizony nehéz megkerülni. Reed ráadásul mindemellett nagyon okosan a szülői felelősség mibenlétét is beleépíti filmjébe, amely talán a legfontosabb mellékszállá növi ki magát szinte észrevétlenül. A rendező maga nem foglal állást az ügyben, ítélkezéstől mentes marad, ám teret enged mind annak, hogy a szülők ugyanúgy felidézzék a maguk perspektíváját a múlt történéseit illetően, mind pedig annak, hogy a "gyerekek" átértékeljék magukban a szülői felelősség kérdéskörét. Könnyű megoldást nem nyújt a film és ez így van rendjén, viszont nézőként megadja a lehetőséget arra, hogy levonjuk a helyes konzekvenciát. Kutyakötelességünk a lehető legfelelősségteljesebben felnevelni gyermekeinket, ahogy azt is meg kell tanulnunk, hogy egy sztár hiába sztár, mégis csak ember, aki ugyanolyan gyarló lehet, vagy még gyarlóbb, mint bárki más.

A Neverland elhagyását bemutatója óta rengeteg kritika érte: sokan valótlannak tartják az állításokat, még többen szenzációhajhásznak vélik minden egyes percét (már ha épp szántak rá időt, hogy megtekintsék) és sokan nem tudják hová tenni, hogy ez a két ember miért csak most szólalt fel. De mint mondtam, a film során egy érthető kép rajzolódik ki minderről. A másik kritika, amely a film kapcsán gyakorta előjön az az, hogy halottról, ha nem tudunk jót mondani, akkor ne mondjunk semmit. Szép dolog az elhunytak emlékének tiszteletben tartása, de figyelembe véve azt, hogy a szóban forgó személy élete sok más életet is keresztezett és sok más életen otthagyta a bélyegét, meglehetősen érzéketlen és felelőtlen kijelentésnek hat. A Neverland elhagyása további kérdéseket is felvet, hiszen közvetve ugyan, de kettéválasztja az embert és a zenészlegendát és ez az, aminek végrehajtására sokan képtelenek. Lehet-e egyáltalán különválasztani a kettőt egymástól? Lehet-e egy olyan ember művészetét élvezni, akiről ismeretes, hogy ártott másoknak? Mondhatjuk, hogy egy művészeti alkotás bizonyos értelemben önálló életet él, de ez csak egy bizonyos pontig érvényes. Van egy határ, ami után fel kell tennünk magunkban a kérdést: ha én rajongok ennek az embernek a művészeti tevékenységéért továbbra is annak ellenére, amit tett, azzal vajon csak a művészetét támogatom, vagy a művészetével együtt magát az embert is? És most a közelmúltból rengeteg embert fel lehet hozni: Kevin Spacey-től kezdve Bernardo Bertolluccin át egészen Woody Allenig. Mert hiába nyújtott ragyogó alakítást Spacey a Közönséges bűnözők-ben, hiába mesteri Az utolsó tangó Párizsban, hiába örökérvényű az Annie Hall és hiába remek dal a Thriller. Alkotóik olyan vádakkal néznek szembe, amelyek mellett elmenni szó nélkül nem lehet. Nem könnyű helyzet. Nyilván, a döntés a miénk, hogy mindezek után nézünk-e Kevin Spacey-filmet, hogy tudjuk-e értékelni az alakítását, tudjuk-e ugyanolyan tekintettel nézni Az utolsó tangó Párizsban ominózus jelenetét, hogy hallgatunk-e Michael Jackson-dalt. A mi döntésünk, csakis a miénk, a befogadóé. Viszont ha valamire megtaníthat bennünket ez a mai világ az az, hogy rajongani ugyanúgy csak felelősségteljesen szabad, mint bármi mást csinálni az életben.

Neverland elhagyása - Kritika

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretnék látni az érem másik oldalát.
  • Akiknek van gyomruk az explicitebb tartalmak hallgatásához.
  • Akik szeretnék megérteni, hogyan működik egy bántalmazó-bántalmazott viszony.
Kinek Nem
  • Akik véletlenül sem szeretnének semmi rosszat hallani Michael Jackson-ról.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.