Régóta érdekelt Carlo Mirabella-Davis műve, ami egy igen érdekes és erőteljes darabot sejtetett. Beszédes cím és plakát, a szinopszist olvasva pedig okkal lehetett rá számítani, hogy itt a testhorror nagyon szép elegyet fog alkotni a személyes drámával. Nos, ebből az egyik szépen összejött, a másik kevésbé, de a Nyelés így is fajsúlyos alkotás.

Hunter (Haley Bennett érzékeny és pazar alakításában) kitartott feleség, férjével Richie-vel (Austin Stowell) él boldogan. Az öröm akkor tetőzik be, amikor kiderül, hogy Hunter babát vár. A nőnek rengeteg szabadideje van és magányos, így új hobbit talál magának. Elkezd lenyelni tárgyakat.

Első olvasatra bizarr, már-már parodisztikusnak hangozhat a sztori, sőt gyakorlatban sem áll távol az igazságtól ez utóbbi jelző. Nem csoda, tényleg furcsának hat, ahogy látunk egy nőt, aki tévézés közben nasi helyett földet zabál. Ugyanakkor kikövetkeztethető, hogy ennek bizony oka van, csak az a kérdés, mi? A bántalmazó férj? Az elnyomó környezet? Egy múltbéli trauma? A válasz egyértelműen kiderül, ugyanakkor nem szolgál sem megoldással, sem feloldozással. A direktor inkább csak arra vállalkozott, hogy egy állapotot mutasson be, diagnosztizáljon, de esze ágában sincs lenyeletni (kac-kac) velünk a konklúziót. Előzetesen megszületett bennem egy kép arról, hogy mi okozhatja a konfliktust, valamint milyen következményei lehetnek. Aki arra számít, hogy szimplán egy agresszív házastársi viselkedés viszontagságait látjuk, az koppanni fog, az összkép ennél jóval árnyaltabb. Richie szerető férj, bármit megtenne a feleségéért, a kedvében akar járni és minden kifakadása érthető az asszony felé (leszámítva egy telefonbeszélgetést). A felszínes, újgazdag miliő azonban borzasztóan rányomja bélyegét hőseink életére, mely képmutatást és titkokat szül. Hunter hálás a komfortos életért, nem akar csalódást okozni. Otthon kisestélyiben várja haza "urát", gondosan ügyel a vacsorára, a lakás takarosságára és arra, hogy minden tökéletes legyen.

A kérdés csak az, hogy ebből a fene nagy boldogságból mennyit tettet, illetve mennyire van ténylegesen magába roskadva. Szépen lassan világossá válik, hogy a fényűző élet egyfajta börtönként hat, s hiába az anyagi javak, nincsenek valódi érzelmek, ráadásul senki nem kíváncsi az egyszerű lány véleményére. Nincs fizikális abúzus, mégis a maga módján érthetővé válik, miért sokall be Hunter. Nem feltétlenül értünk vele egyet, vagy tudunk azonosulni vele, az empátia mégis kialakul. A cím ezért is frappáns. Szó szerint és szimbolikusan is találó, a főhősnek ugyanis rengeteg dolgot kell magába fojtania, lenyelnie. Szenvedését mégis könnyen kezeli, nem akar ügyet csinálni belőle, de elkerülhetetlen, hogy szembenézzen a kiváltó okokkal. Előkerül egy régi családi eset, a kontroll teljes hiánya, a fals kép, amit nem mutathat senki egész életében a társadalom felé anélkül, hogy az ne ütne vissza. Fajsúlyos dolgok ezek, főleg ha azt nézzük, hogy valamelyest mindenkinek igaza van és senkinek sincs. A zárás adhatott volna egy erős gyomrost, de a körbejárt kemény témák után sajnos kifejezetten langyosnak hat.

A Nyelés nehéz film. Kiváló vitaindító, mély és érzékeny beszélgetéseket eredményezhet, ugyanis amit itt látunk, arról igenis kell beszélni. Az összkép nem tökéletes, a karakterek egyes döntései megkérdőjelezhetők, illetve bizonyos mellékszálakat a kelleténél sekélyesebben ábrázoltak. Mirabella-Davis keserű-pirulája sokak torkán fog akadni, s embere válogatja mit tud kihámozni belőle, az mégis vitathatatlan, hogy a másfél órás játékidő után is sokáig fogjuk érezni a hatását.