És ez mindenképpen az egyik hatalmas erénye Steve McQueen filmjének (noha jelen sorok írója szerette Sandra Bullockék simlijét is). Annak a Steve McQueennek, akinek minden egyes filmje kommerszebb az előzőnél, ugyanakkor a színvonaluk - még ha magas szinten is - de hullámzó. Az Éhség egy erős kamaradráma, egy csontsoványra fogyott Michael Fassbenderrel és egy bivalyerős, hosszú és vágatlan párbeszéddel. A szégyentelen mindenképp az életmű eddigi csúcsa, amelyben a szintén remek Fassie-val a szexfüggőségről, a lélek kiüresedéséről beszélt parádésan. Ellenben a 12 év rabszolgaság - noha díjözönben részesült, többek között egy rendezői Oscarban - már egy inkább a díjszezonra legyártott mozi volt, helyenként elnagyoltan, az üzenetet erősen a néző szájába rágva. Mindezt csak azért tartottam fontosnak felsorolni, mert McQueen könnyedén lejjebb adhatta volna a lécet ilyen szakmai mennybemenetel után (például megrendez egy aktuális képregényfilmet) és egy újabb sztárgárdával azért benne volt a pakliban, hogy filmje már inkább a nevekre alapoz (kivételesen Fassbendert teljesen mellőzve) és a mondanivaló másodlagos lesz, de szerencsére ez nem így történt. Még ha legújabb dolgozata közel sem makulátlan.
Adva van pár néhai gengszter özvegye, akik a magyar címmel ellentétben nagyon is nyugodnának, miután párjaik otthagyták a fogukat egy akció során. Aminek következtében egy a politikai pályára lépni próbáló kiskirálynál némi pénzügyi hiány lép fel az éppen beindulni próbáló kampánya során, ezért némi ráhatással megkéri a banda fejének özvegyét, hogy sürgősen szerezze vissza az összeget.
Akkor kezdem is a fekete levessel. Ha a Nyughatatlan özvegyeket heist moziként kezelem, akkor - a műfaji besorolás ellenére is - csúfosan leszerepel. Maga az akció a fináléban alig tesz ki 10 percet, az arra való felkészülés is elnagyolt (habár a fegyverek beszerzése az év egyik legmulatságosabb jelenete) és az említett végjátékban adódó bonyodalmak is gyorsan megoldásra kerülnek, vagy egyszerűen nem foglalkoznak velük. Ettől még inkább szembetűnővé válik, hogy McQueen nem egy jó történetmesélő, őt sokkalta inkább a dráma, az emberi természet mozgatórugói izgatják, legyenek azok az emberek akármennyire tiszták, avagy velejéig romlottak.
Márpedig a Nyughatatlan özvegyekben a férfiak kegyetlen és erkölcstelenségtől bűzlő világában kell ezeknek a hölgyeknek helytállniuk ahhoz, hogy életben maradjanak. Nem holmi csicsás ékszerekért megy a hajsza, vagy a mindig neves bosszúért, mint ahogy azt nyáron Oceanék tették, akik valószínűleg az ágy alatt kuporognának, ha Daniel Kaluuya smasszerja meglátogatná őket. A Tűnj el! sztárjának röpke szerepétől is megfagy a néző ereiben a vér, de alapjáraton is mindenki a teljesítménye legjavát nyújtja. Az akciószerepekbe beleráncosodó Liam Neeson évek óta nem volt ilyen jó, akárcsak az arrogáns politikusként tündöklő Colin Farrell (akiről a végjátékra sajnálatosan megfeledkeznek), de Michelle Rodrigueznek is kellett már nagyon egy a színészi kvalitásait bizonyítandó (értsd nem maszkulin) szerep, ahogy Elizabeth Debicki (Az U.N.C.L.E. embere, A galaxis őrzői vol. 2) is valósággal tündököl a naivaként helytállni próbáló özvegyként.
A film szíve és lelke viszont mindenképpen az ezúttal is könnypatakokban kitörő Viola Davies. Veronica karakterének ereje és kisugárzása az, amely nem csak a többi, a bűnre és a gátlástalanságra most először igazán rácsodálkozó hölgynek ad erőt, hanem képes a férfiak agressziótól és elvtelenségtől túlcsordult világával szemben helytállni. Mégsem válik feminista kiáltvánnyá, szereplői nagyon is törékeny, esendő figurák, akiknek sokszor a saját érzéseik, vágyaik, félelmeik nagyobb próbatételt jelentenek, mint beszerezni néhány fegyvert. Utóbbi megint csak egy nagyon okos kis fricska az amerikai fegyvertartásról.
Többek között ebben is megmutatkozik, hogy McQueent szereplői drámája mellett az is izgatta, hogy minél szélesebb társadalmi rétegekből merítsen és rávilágítson arra, hogy még egy ilyen piti kis ügy is mennyi mindenkire van ráhatással az egyszeri kisembertől a politikus nagykutyáig. Kivételt csak a rendőrök képeznek, amit viszont egyfajta fricskaként is fellehetne fogni, noha a cselekmény egy adott pontján nekik is kiemelt szerep jut.
Azonban hiába Hans Zimmer minimalistán feszült taktusai és Sean Bobbitt nem egyszer lenyűgöző beállításai, a McQueen és Gillian Flynn (Holtodiglan) által jegyzett szkript aránytalanságai meggátolják abban - igaz, csak egy hajszállal - hogy igazi klasszikus váljék belőle. Ami persze nem jelenti azt, hogy ezek az özvegyek ne rabolnák el a szívünket.