Max (Nikolaj Coster-Waldau) egy súlyos betegséggel élő biztosítási ügynök, akinek egyik ügyfele rejtélyesen eltűnik. A nyomok egy titokzatos helyre, az Auróra Központba vezetnek, ahol az emberek méltósággal hagyhatják itt a földi világot. Max válaszút elé érkezik, vállalja-e a kockázatot, és hátrahagy-e mindent a döntéséért.
Ez alapján egy szaftos kis thrillert is kaphatnánk, de mind a cím, mind a leírás elég félrevezető. Sokkal inkább egy emberi dráma - némi misztikummal -, amelyben végigkövethetjük Max elhatározásának okát és következményeit. Bár kliense által ismeri meg az Aurórát, nem az motiválja Maxet, hogy megtalálja feltehetően rég halott kuncsaftját. Azért megy a szuicid hajlamokat kielégítő helyre, hogy maga is véget vessen életének. Szeretné megvédeni párját attól, hogy végig kelljen néznie lassú leépülését, és hogy legszebb éveit az ő ápolására pazarolja.
Bár a történet könnyen összefoglalható, elég gondolatébresztő témával szolgál. Azon túl, hogy rávilágít, mennyivel máshogy tekintenénk a világra, ha megpróbálnánk folyton úgy viselkedni a körülöttünk lévőkkel, mintha az utolsó napjuk lenne - ergo ha mindenkivel próbálnánk kedvesek lenni -, bemutatja milyen utat jár be egy öngyilkos gondolatokkal küzdő személy, és mik várnak rá, miután eldöntötte, véget vet az életének. De Jonas Alexander Arnby rendező és Rasmus Birch forgatókönyvíró nem áll meg itt, az előre sejthető magabiztosság-kétely-félelem-megfutamodás lineáris kombinációját nem hagyja magában lógni, az élő és holt közötti állapotot megpróbálja elmosni azzal, hogy rávilágít a pozitívumokra is.
Nem feloldozni próbálja azokat, akik önkezükkel vetnek véget életüknek, ez a tényállás ebben az esetben teljesen elhanyagolható. Kiemeli viszont az élet körforgását mint természetes jelenséget, ezzel levéve a terhet a haldoklókról. Hol szelídebb, hol durvább eszközöket vetnek be a készítők, hogy megmutassák, van, ami elől senki nem menekülhet, de miért is kellene. Filmjében Arnby és Birch az elmúlást új megvilágításba helyezte, optimistán tekintenek a túlvilági létre, ahol szintén megvan mindenkinek a szerepe.
Tökéletesen megteremti a nyomasztó hangulatot a lélegzetelállító táj, a minimalista belső terek és az uralkodó félhomály. Havas hegyek fogságában áll az Auróra, melynek közvetlen közelében vízesés zubog, letekintve pedig végtelen völgy terül el. A környezet egyszerre monumentális, mintha bármelyik percben összezúzhatna, és a maga gyönyörűségével terápiásan nyugtató.
A film húzóneve Nikolaj Coster-Waldau, aki ízlésesen formálja meg a haldokló Maxet. Nem emelkedik ki a többi szereplő közül, játékában van valami tartózkodó, ami bár jól leírja karaktere szélsőségektől mentes jellemét, ugyanakkor kicsit üresnek is hat. A történet azonban a komoly gondolatok ellenére sem felejt el humoros és önirónikus lenni, jól tudja például, mennyire groteszk kiválasztani a saját halálunk metódusát, vagy hogy kimeríti a burleszk fogalmát, ha a külső tényezők miatt valaki sokadjára is képtelen öngyilkos lenni. A sötétség, a letisztultság, az abszurditás és a grandiózus méretek leginkább Yorgos Lanthimos A homár című filmjének hangulatát idézi.
Néhol azonban túl terjengős, emiatt a játékidő többnek hathat, mint amennyi valójában. Nem használja ki a szélsőségeket sem, nem is igazán thriller, nem is teljesen dráma, néhány mellékszál pedig nem fut kis sehová. Sőt, egy aprócska, tükörbe vésett üzenet mintha konkrét ellentmondásba keveredne a konklúzióval. Én a maga sejtelmes visszafogottságával együtt szerettem, de rátermettebb hozzáállással egy bevállalósabb film születhetett volna.
