Charlie Kaufman eddig olyan filmek forgatókönyveiről volt ismert, mint az Adaptáció, az Egy makulátlan elme örök ragyogása, az Anomalisa, vagy éppen a Kis-nagy világ. Nem éppen olyan mozik, melyekről arra asszociálnánk, hogy ennek az embernek ifjúsági animációs film írására kéne adnia a fejét.
Ennek ellenére most ez történt, szépen radar alatt megérkezett a másodmagával írt Orion és a Sötétség, amely - nem kell megijedni - tényleg gyerek kompatibilis, viszont úgy, hogy közben egészen gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ki állt a klaviatúra mögött.
A film Orionról (Jacob Tremblay), egy tizenegy éves fiúról szól, aki - amint azt az első tíz percben demonstrálja és levezeti - számos félelemmel rendelkezik, melyek folyamatos szorongással töltik őt el. Retteg a szociális érintkezésektől, fél attól, hogy nevetség tárgyává válik az osztálytársai előtt, fél attól, hogy megszólítsa a lányt, aki tetszik neki. És mindenen felül: fél a haláltól és a sötétségtől. Itt válik egyértelművé az, hogy a sztori mögött az a Kaufman áll, akinek védjegyévé váltak a szorongó, depresszió határán egyensúlyozó, saját lelki nyavalyáiktól összezsugorodó karakterek. És ugyan több olyan kortárs animációs filmmel találkozhattunk mostanában, amelyben hathatósan feltérképezik a tinédzserkor minden sötét zugát, mindig örvendetes, amikor egy ilyen összetéveszthetetlenül karakteres hangú szerző is beleadja a magáét abba a bizonyos közösbe.
A cselekmény katalizátorát Orionnak magával a Sötétséggel (pontosabban annak megszemélyesített változatával) való találkozása adja. Innentől kezdve egy kvázi road movie-t látunk, melyben hősünknek nem csak Sötétséggel, de Édes álommal, Álmatlansággal, valamint Csenddel kell keresztülutaznia az éjszakán, hogy szembenézzen legmélyebb félelmeivel. Ha ezen ismertető elolvasásakor akad egy csipetnyi Agymanók-érzésed, akkor az teljesen normális: az Orion és a Sötétség le sem tagadhatná a zseniális Pixar-művet, mint szellemi elődöt. Azzal a különbséggel, hogy itt nem az érzések öltenek formát, hanem az éjszakához köthető különböző elvont fogalmak, valamint történések.
Sean Charmatz rendező (akinek nevéhez ilyen minőségben csupán két Trollok animációs rövidfilm köthető) volt az, aki a forgatókönyvet mozgókép formájába öntötte. Nem feltétlen mondanám a kész filmről azt, hogy felér az Agymanókhoz (ha már adja magát a párhuzam), annak széles érzelmi skálájához, illetve az animáció minőségéhez. Utóbbit tekintve mentes az igazán izgalmas megoldásoktól és a kifinomultságtól, előbbi pedig szerethető karakterei ellenére sem volt képes úgy megmozgatni érzelmileg, hogy a végén szipogjak, mint egy félnótás. Habár itt lehet, hogy maga a történet felépítése az, ami hagy némi kívánnivalót maga után.
Mert ugyan nagyon szépen és világosan megfogalmazza a film azt, hogy mind Orion, mind pedig a Sötétség egy önbizalomhiányos, szorongó figura, a cselekmény és a konfliktusok szintjén nehezebben tudja megadni nekik a kívánt drámai súlypontokat. Helyenként ezért fantáziátlannak, hovatovább laposnak éreztem azt, ahogyan a főbb történéseket tálalja a film. Többször azt éreztem a játékidő folyamán, hogy olyan alkotást nézek, ami az ötletes koncepción és kiindulóponton túl nem igazán találja saját magát. Szép, egyenletes, de hiányzik az a fajta húzóerő és kraft, ami túllendítené egy bizonyos kényelmi ponton azt.
Másrészről, vannak olyan elemek a filmben, amelyeket nézve mégis azt éreztem, hogy legalább helyenként elemelik az átlagtól azt. Ha nem is mindig győzött meg az érzelmi része az egésznek, bizonyos megoldásai, példának okáért a "mese a mesében"-aspektus egészen kreatív hatást keltenek és érződik rajtuk, hogy ki áll a hátterében. Főhőse szeretnivalóan neurotikus és - számomra átélhető - problémákkal küzd, maga az üzenet pedig szép és fontos. Mert igen, fontosnak tartja kiemelni a film azt, hogy sokszor nincsenek jó élmények rosszak nélkül, hogy a félelmek, a fóbiák sok esetben teljesen normálisak. Hogy le lehet őket győzni, meg lehet velük barátkozni, de nem, SOSE szégyen félni tőlük. Valamint azt, hogy egy jól irányzott történet mindig segíthet ezek elfogadásában és megtanulásában. Szeretem, hogy próbálkozott ezzel Kaufman és Charmatz és ha nem is ment minden szépen és gördülékenyen, az eredmény egyáltalán nem csúfos kudarc. Sőt. Igazából az se lenne rossz, ha picit felfedeznék maguknak a filmet nemcsak a gyerkőcök, hanem a szülők is.
