Gyászjelentéssel indítunk, elhunyt a nagymama. Gyászolja őt lánya, annak férje és két unokája. Nagymama magának való asszonyság volt, élete alkonyán demenciában szenvedett, uralkodó természetűnek bizonyult, aki - mondjuk ki nyíltan - megkeserítette családtagjai életét. De mégiscsak ő volt a nagymama, egy családon belüli tragédia pedig nézzük akárhogy is, nem ad okot túl sok örömködésre. Szegény család, ha tudná, ez még csupán hab a tortán.

Ari Aster (elsőfilmes rendező) filmje már a nyitányban igyekszik tisztázni: még véletlenül se gondolja senki, ez egy standard horror, ami majd kísértetekkel, filléres ijesztgetésekkel rémít bennünket halálra. Ami azt illeti, egész sokáig nem is nagyon mutatja magát horrorfilmként, hiszen jó darabig a családdal vagyunk elfoglalva, amely próbálja feldolgozni a halálesetet. Ki így, ki úgy. Apuka (Gabriel Byrne) tisztes csendben, anyuka (Toni Collette) a miniatűr figuráival van elfoglalva (életének néhány konkrét jelenetét készíti el kicsiben - traumái feldolgozásának egy formája), a fiúgyermek és lánygyermek elvonulva, magába zárkózva. Érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, de miért is lenne egy ilyen eset után? Nem sokkal ezután jönnek a furcsaságok, amelyektől nézőként elkezdesz kényelmetlenül fészkelődni az ülésedben. Jönnek az egyre nyugtalanítóbb tünetek, majd amikor reméled, hogy a nehezén túl vagy (ahogy a család is reméli, hogy a nehezén túl van), beüt a krach, onnantól kezdve pedig lejtmenet vezet a pokol legmélyebb bugyraiba.

Kényelmetlen, rendkívül frusztráló alkotás az Örökség, ami lassan, kínzó mozdulatokkal darálja be a nézőt. Frusztráló mivolta azonban meglepő helyről jön. Ari Aster egy ízben azt nyilatkozta, hogy nem feltétlen egy bizonyos horrorfilm volt rá a legnagyobb hatással, nem egy ijesztgetős darab volt az, ami a legfőbb inspirációt nyújtotta, hanem egy baljós, meglehetősen depresszív hangvételű párkapcsolati dráma: a 45 év (Charlotte Rampling főszereplésével). A film egy idősebb, több évtizede egy párt alkotó házaspár történetét meséli el, amint kapcsolatukat visszamenőleg is beárnyékolja egy haláleset. A lassan sodró film kiváltképp lélektani drámaként ragyogó, ahogy a halálesettel együtt a kétely szépen beissza magát a hétköznapokba, ráérősen gyilkoló méregként keringve abban a nyamvadt érrendszerben. Az Örökség egy ideig hasonlóképp működik, így Aster filmje elsősorban egy család drámája. Egy olyan családé, amely lassú bomlását szintén egy haláleset indítja be, és amely bomlás visszafordíthatatlan, végzetes. Szemtanúi vagyunk, amint az amúgy is ingatag felszín megrepedezik, ahogy a régmúlt sérelmei, akár vérző gennygócok, úgy fakadnak fel. Az Örökség - ahogyan azt címe is mutatja - az öröklött tulajdonságokról is szól. Hogy vannak dolgok, amelyek akár tudtunkon kívül is, de ott lakoznak bennünk, és ami már ott lakozott szüleinkben is - legyen az akár, jó, akár rossz. Ezeknek a tulajdonságoknak a felszínre kerülése pedig kétségkívül kellemetlen tapasztalat lehet, amint azt főszereplőink is tanúsíthatják. Az Örökség persze horror is (de még mennyire), ezt tagadni se lehet, a műfaji behatárolás nem hazudik. Épp csak a borzalmak egyértelműen ebből a családi drámából fakadnak, ez jelenti a központi szálat, ebből sarjad ki valami, ami…Nos, amiről nem fogok beszélni, mert erősen spoileres terepre tévednénk, és igazán nem akarok az a barom lenni, aki ellő valamit előre. Mert ha van film, amire érdemes úgy beülni, hogy az égadta világon semmit nem tudunk a cselekményről, akkor az Örökség AZ a film.

Aster tehetsége kétségkívül kiviláglik a filmből, elég csak megfigyelni, ahogyan a félelemkeltő effektusokat alkalmazza (van egy bizonyos hang a filmben, ami teljesen hétköznapi, mégis, a film után a frászt hozhatod a partneredre vele) és ahogy eléri, soha ne tudjuk, mi fog történni. Csak apró jeleket hagy el a cselekmény folyamán, amikről nehéz ott, akkor eldönteni, mit jelenthetnek, van-e különösebb jelentőségük, vagy hogyan fognak illeszkedni a nagy képbe, és amelyek nem utolsó sorban olyan diszkomfort érzetet okoznak az emberben, amilyet horrorfilm mostanában nagy ritkán ér el. Vegyítve ezt a szóban forgó családi drámával, amit szintén biztos kézzel vezényelt le, olyan méregerős elegyet kapunk, mintha legalábbis a hetvenes évekből került volna elő - és igen, most gondolok olyan filmekre, mint a Don't Look Now (Donald Sutherland főszereplésével), vagy a Rosemary gyermeke (Roman Polanski filmje), de ugyanígy idehozhatjuk az Ördögűzőt is, ha nagyon szeretnénk, igazán nem állunk olyan messze. Ezen filmek leginkább abban egyeznek, hogy egy tragikus történetet mesélnek el a horror eszközeivel és nem pedig fordítva - nem beszélve arról, hogy bármely filmet nézzük, az a bizonyos szőnyeg rendesen ki van rántva alólunk. Plusz, az említett filmekhez hasonlóan Aster filmje is tele van remek alakításokkal: Toni Collette az anya szerepében egyenesen hátborzongató (kitöréseitől megfagyott a vér az ereimben), Gabriel Byrne pedig "csendestársként" brillírozik az apa szerepében.

Az Örökséget nem könnyű nézni és nem könnyű szembesülni vele. A film első fele okosan, hatásosan levezényelt lélekgyötrés, a második fele (kiváltképp a befejezés) pedig ezzel együtt igazi, delejes rémálom, amiből képtelen vagy felébredni. Aster a fináléban olyan elánnal hajszol bennünket végig a kénköves poklon, hogy szinte beleszédülünk és bár jó eséllyel fog sokakat kiakasztani vagy értetlenséget kiváltani az, ahová kifut mindez, azért azt kár lenne tagadni, ilyen élményben ritkán van részünk. Felkavaró darab, ami után nem tudjuk egykönnyen megrázni magunkat. Frusztráló és hátborzongató alkotás, amit nehéz egykönnyen behatárolni és leírni. Ahogy hatásától szabadulni sem könnyű. És igen, bármily elcsépeltnek is hangzik, eddig ez az év egyik legjobbja.