Oroszlán - Kritika

|

Az Oroszlánnak tipikusan hollywoodi mesébe illő forgatókönyve van - csak hogy ez valóban megtörtént. Megindító és felemelő, univerzális történet az identitásról, gyökerekről, családról.

Az idei Oscar-mezőny egyik illusztris alakja az Oroszlán a maga hat jelölésével. És habár a kevésbé esélyesek közé tartozik a legjobb film kategóriában, a története, az elmesélés módja és az alakítások nyomán mélyen megérinti a nézőt. 

Hirdetés

Indiában járunk, a '80-as évek közepén, ahol is az 5 éves Saroo életébe kapunk bepillantást. Nagy szegénységben, de szeretetben él bátyjával, kishúgával és édesanyjával. Azonban egy nap elalszik egy üres vonatkocsiban, és mire felébred már hiába kiabál testvére után, a vonat megállás nélkül robog a falujától 1600 kilométerre lévő 15 milliós Kalkuttába. Az árva gyerekek sorsát minden különösebb hatásvadászat nélkül, éppen csak utalva a lehetséges borzalmakra mutatja be a film, és nem dramatizálja túl a leleményes kisfiú által átélteket - nincs rá szükség. Így is lerágjuk a körmünket a film első 45 percében, amíg elér az őt befogadó ausztrál házaspárig. A nyers valóságot azonban Greig Fraser (Zsivány Egyes) csodálatos fotózásával és a lírikus zenével ábrázolja az első nagyjátékfilmes ausztrál rendező, Garth Davis.

A film második felében a már felnőtt férfi életét követhetjük nyomon, amiért az őt alakító Dev Patelt (Gettómilliomos, Marigold Hotel) az Akadémia a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölt, a BAFTA-t pedig már haza is vihette. A kategória persze megtévesztő, mert a fiatal Saroo-t alakító Sunny Pawarral együtt egyértelműen a film főszereplője, legfeljebb a vásznon töltött, átlagosnál valamivel kevesebb idő miatt férhet be ide. 

Értelemszerűen nehezebb dolga volt a rendezőnek, hogy a felnőtt férfi belső gyötrődését, eredeti családja felkutatása iránti vágyát ugyanolyan érzelmi erővel ábrázolja, mint a kisfiú idegtépő kalandjait a film első felében. Ez nem is sikerülhet neki, de ez nem feltétlenül gond. Más energiaszinten zajlik immár a történet, egy kicsit más filmbe csöppenünk, van benne szerelmi szál (Rooney Mara), Nicole Kidman roppant érzékenyen megformált anyafigurája - nem hiába erős versenyző ő is az Oscarért -, és egy önmagát kereső fiatalember.

Értékelnie kell magában a hirtelen rátörő emlékeket eredeti családjáról, az egyébként szeretetteli kapcsolatát örökbefogadó szüleivel, és nem éppen rózsás kapcsolatát szintén örökbefogadott, de nem annyira szerencsés lelkialkatú testvérével. Éppen ezek miatt a témák miatt válik a történet minden extremitása ellenére könnyen azonosulhatóvá.
És bár ez a fele a filmnek nem annyira elementáris, mint az első, a sok emléktöredékkel igyekeznek azért dinamikussá tenni az alapvetően vizuálisan unalmasnak tűnő Google Earth böngészési folyamatot. Egyik kedvenc momentumom egyébként pont ehhez kapcsolódik - ahogy a programban keresgéli az emlékeinek megfelelő vasútállomást Saroo, egy ponton lemondóan kizoomolja magát a közeli nézetből, amíg egészen el nem távolodik a Föld golyótól. Engem érzelmi motiváltság nélkül is mindig a hideg lel ki ettől, amikor szórakozásból bogarászok, mindig elfog a szorongás, hogy milyen parányi vagyok, a film kontextusában pedig ugyanazt az elveszettség érzetet adja át, amit a kisfiúcska élhetett át a forgalmas kalkuttai vasútállomáson, ahol a tömeg egyszerűen a létezéséről sem vett tudomást. 

Nagyon érdekes az identitás megfogalmazása szempontjából az a beszélgetés is, ahol a 25 éves Saroo más indiaiakkal beszélget, és azok kérdéseket tesznek fel a származásáról. Eddig a pontig - és ez a válaszokból is kisül - a teljes mértékben ausztrál identitással rendelkező férfi elkezd visszaemlékezni arra a merőben más életre, ami a privilegizált helyzete előtt volt. Az emberben alapvetően ott van a vágy, hogy kapcsolódjon gyökereihez, akkor is, ha igazi otthonra lel máshol. Pontosan amiatt, hogy el tudja magát helyezni a világban, hogy el tudja fogadni: a személyiségének részévé vált minden korábban átélt pillanat, minden családunktól, kultúránkból örökölt mozzanat.

Hasonló korú kisgyerek szülőjeként bevallom, érzelmileg rendkívül megterhelt a történet, de egy pillanatra sem bánom, hogy átélhettem. A főszereplő sorsát követve alapvetően felemelő film rendkívül hatásos és finom módon hívja fel a figyelmet az Indiában évente 80000 eltűnő gyermekre, és természetesen a világ többi pontján élők sorsára is. Számomra rendkívül pozitív volt, hogy az alkalmat megragadva, a készítők aktívan kívánnak tenni az ügyért, és a film saját hivatalos oldalán keresztül megadják a lehetőséget a segítésre. Ez az, amikor egy film igazán felvállalja, hogy hatása lehet az emberekre, és nem habozik felhasználni azt a jó ügy érdekében. Magyarországról itt tudsz a legegyszerűbben segíteni.

Oroszlán (2016)

Kinek Ajánljuk
  • Akik szeretnének egy hihetetlen és felemelő igaz történetet átélni.
  • Akik sokat gondolkoznak a gyökereiken és keresik a helyüket.
  • Örökbefogadóknak és örökbefogadottaknak.
  • És azoknak is, akiknek a Gettómilliomos tetszett volna, ha kevésbé hatásvadász.
Kinek Nem
  • Szülőknek csak százas zsepivel!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.