Országúti bosszú - Kritika

Michod is sejthette, hogy ha az emberek megnézik az Országúti bosszú előzetesét, akkor eszükbe ötlik a Mad Max, mert egyrészt a főhős az autóját szeretné visszakapni, másrészt, mert a jövőben egy bizonyos összeomlás után játszódik, harmadrészt pedig, mert az a kopár ausztrál helyszín egyszerűen annyira emblematikus, hogy muszáj, hogy eszedbe jusson az a másik film. És valóban, a hasonlóságot kezdhetjük számba venni, tényleg akad egy pár. Például a marcona, szófukar főhős. A kopár, ausztrál környezet. Az "ember embernek farkasa" alapvetés, ami szinte elengedhetetlen egy olyan filmnél, amely ebben a zsánerben utazik. És tényleg van benne autó, de itt ki is fúj. Ez nem Mad Max. Kilátástalan világ ez is, de másra fut ki a film. Szinte már látom is magam előtt a nőt, aki a Drive-ra jegyet váltva egy hasonlóan primitív popcorn-mozira számított, mint a Halálos iramban-filmek és csalódottságában perelt a lelkem. Ezt is perelné, hiszen egyrészt itt sincsenek végeláthatatlan autósüldözések, másrészt még a magyar cím duplán becsapós. Ez nem egy Chuck Norris-féle Zs-film, amiben a főhős kilóméterenként szétrúgja valakinek a seggét.

Hát mi ez a film? Mit ad ez a film? Ez a film egy relatíve komótos tempójú, elmélkedős, egzisztencialista dráma, ami vaskos filozófiai szájbarágások helyett szófukar módon, rávezetéssel, minimalista stílusban próbálja átadni a maga lényegét a nézőnek. A komótos tempójú alatt pedig semmiképpen sem azt értem, hogy unalmas. Nem az. Ami azt illeti, kifejezetten intenzív darab a maga nemében, aminek egyik legnagyobb fegyvere a szuggesztív képi- és úgy általában hangulatvilág.

A szigorú ausztrál táj eleve adja magát, lehengerlő erőt biztosítva a filmnek, mellé társul még Guy Pearce folyton morc arckifejezése, tekintete, mely mögött egy egész élet bűne és bűnhődése bújik meg mélyen. Róla eddig is tudtuk, hogy kiváló színésztehetség, színésztársáról Robert Pattinson-ról azonban még csak most kezdjük kapisgálni, hogy az edvárdkülen-réteg mögött egy professzionális aktor rejlik. Nem csupán egy simaképű szépfiú, aki lányok millióit veszi le a lábáról. És ha már itt tartunk, a srácnak még öniróniája is van (vagy legalábbis valamiféle önreflexióra képes), mi sem bizonyítja ezt jobban az a jelenet, amelyben egy autóban ülve az éjszaka kellős közepén énekli ezt a dalt: Pattinson egyébként tényleg remekel, egy percig se emlékeztem arra, hogy valaha is játszott azokban a vámpíros filmekben, játéka természetes volt és azokhoz a többi filmekhez képest kilencven fokos fordulatot is vett. Nem volt szépelgés és érzékenykedés. Ki merem jelenteni, hogy Pearce-szel egyenrangúan játszott. Más kérdés, hogy Pearce már csak a karakterénél fogva is érdekesebb és izgalmasabb, neki minden egyes arcrezdülése maga volt az élet keserve. Plusz, neki jutottak az igazán emlékezetes jelenetek: a film eleji autós üldözés (igen, olyan is van benne, de leginkább a Drive-beli nyitószcénára emlékeztet, szóval semmi hivalkodás és full frontal ütközés), aminek során egy rohadt szót nem szól, csak vezet, megy előre, mint egy megállíthatatlan bulldózer. Vagy épp az a jelenet, melyben egy őt foglyul ejtő tisztnek megvallja a bűnét és amely jelenetben Michod elég rendesen rávilágít arra, hogy mennyire elfajzott, ostoba, ignoráns világba csöppentünk.

Az Országúti bosszút egyfajta egyenesség, látszólagos egyszerűség hatja át. Michod a filmjéhez egyszerű szerkesztési módot választott: pofonegyszerű, követhető narratíva, ezt ellensúlyozandó a mondanivalót, a belső értékeket már sokkal fajsúlyosabbra faragta. Nem fog mindenkinek bejönni ez a film, a közönség kegyeit nem igazán keresi, viszont a cinefilek megtalálják a számításaikat. Ők sokat fogják emlegetni a film által felvetett problémákat, kérdéseket és a rendező atmoszférateremtő képességeit.

Letisztult, csontszárazra leszívott (mégis, helyenként kifejezetten érzelmes és hangulatában roppant erős) darabbal állunk szemben, mely nem mond túl sok újat. Az emberek bizony rohadtul el tudnak fajulni, hogy ha a környezetük azt kívánja, egymás torkának tudunk seperc alatt ugrani apróságok miatt. Tudtuk ezt. De Michod van annyira tehetséges filmrendező, hogy ezeket a dolgokat a saját, egyéninek mondható hangján mondja el, minden egyéb mellékzöngét nélkülözve. Üresjárat és felesleges másodpercek nélkül, végig fenntartva a feszültséget. Megfejelve egy kiváló filmzenével és szuperjó alakításokkal, szembenállunk azzal a filmmel, melyet az év végi összegzőnkben sokat fogunk még emlegetni.

Oldalak: 1 2