Óz, a hatalmas – Kritika

Persze nem égbekiáltóan nagyot, amit a filmvilág (és a rajongók) élete végéig a szemére vetnek, de mindenképpen blama, hogy a film a színes-szagos látványvilág ellenére is annyira sekélyes, mint a Balaton nyáron. Szereplői – élükön a címszereplővel – a legkevésbé sem szimpatikusak, vagy szerethetőek, hanem üres bábok – és itt olykor ez szó szerint is igaz. Természetesen egy a kisebbeket is megcélzó, de a felnőtteket is lekötő látványos mesének nem kell túldimenzionáltnak lennie sem a karaktereket, sem pedig a történetet illetően, de fontos szempont, hogy a néző számára is idegen világra, a főszereplővel együtt csodálkozzon rá, ugyanakkor izguljon is érte, amikor veszély fenyegeti.

A fekete-fehér Kansasből (honnan máshonnan) a színes mesebirodalomban landoló Óz már itt elvérzik, nem csak a 74 évvel (!!) ezelőtti klasszikus, vörös cipőben tipegő és dalolászó Dorothyjával, hanem a már fent említett, a nyúl üregét megjáró Alice-szal szemben is. Egy szélhámos svindler bűvészt akármelyik film főszereplőjének megtenni rizikós lépés, itt is hiába villogtatja száz dolláros mosolyát a szerepben tetszelgő James Franco, próbálkozása kudarcot vall. Őt némileg ellensúlyozza a három gyönyörűséges, de többnyire veszélyes boszorkány (Michelle Williams, Mila Kunis és Rachel Weisz szó szerint szemkápráztatóak), ugyanakkor figuráik annyira felszínesek, hogy a gráciáknak ez csak kisujj gyakorlat lehetett.

Ami azonban igazán bosszantó, hogy Sam Raimi nagyon szeretne Tim Burton lenni, de nem ér fel hozzá, még a mostanság megfáradt verziójához sem. Sok rosszat el lehet mondani a lassacskán kiégett rendezőzseniről (ahogy én is meg tettem már), de az Alice minden negatívuma ellenére, a nehéz irodalmi alapanyag lényegét (a felnőtté válást és az azzal való szembenézést) sikerült hellyel-közzel megtartania, valamint végig magán viselte Burton állandó védjegyeit, és itt természetesen nem csak Depp és Bonham-Carter szerepeltetésére gondolok. Az Óz, a hatalmast lényegében akármelyik hollywoodi iparos megcsinálhatta volna, aki fél tucatszor látta az Alice-t, és szeretne bizonyítani. A tapasztalt Raimi horrorfilmes múltja viszont csak helyenként bukkan fel, de annyi mindenképpen az előnyére írható, hogy a tét nélküli sztorit gördülékenyebben vezeti a végkifejletig Burton-nél, valamint amellett, hogy a 3D-t is szebben sikerült kihasználnia, ügyesek az utalások – pontosabban csatlakozási pontok – a Judy Garland féle klasszikusra is.

Ettől még Óz kalandja a kezdeti rácsodálkozások ellenére is hamar egy steril látványbemutatóba torkollik. Pont olyan, mint egy magát nagyra tartó bűvész showja: próbálja velünk elhitetni, hogy varázslatot látunk, de azokat a bizonyos drótokat messziről kiszúrjuk, még a leghátsó sorból is.

Oldalak: 1 2