3 éve a kellemes meglepetések sorát gyarapította a Paddington című kis családi filmecske, pedig már automatikusan összezárult az ember minden záróizma annak kapcsán, hogy egy animált állat csetlik-botlik a nagyvilágban. Garfieldék és Alvinék bizonyították korábban a nagyérdeműnek, hogy az ember fenntartásokkal kezelje ezeket az elsősorban kisebbeket megcélzó filmeket, azonban Michael Bond klasszikus mesekönyvei mégiscsak hálásabb alapanyagnak bizonyultak. Az angolok sztár producere, David Heyman - aki elhozta a világnak Harry Pottert, a Legendás állatokat és Oscarhoz juttatta Alfonso Cuarónt a Gravitációval - ezúttal is jó érzékkel találta meg a rendezőt Paul King személyében, aki nem silányította le az alapanyagot, hanem megtartotta annak báját és megfosztva minden cinizmustól a korunkba helyezte, amelyben éppen ebből az okból kifolyólag tudott szívmelengetően hatni. A kérdés az, hogy ellehet-e kétszer egymás után adni ugyanazt a marmeládos szendvicset. Abszolút!

Pedig a stáb lényegében az utolsó fővilágosítóig ugyanaz, mint az első részben (zeneszerző fronton mondjuk történt változás, szerencsére) és a Nicole Kidman helyébe lépő Hugh Grant, valamint Brendan Gleeson és Noah Taylor is a csapatot erősítik, hovatovább még a téteket is sikerült emelni (elsősorban érzelmileg), de a fokozás nem hogy a film kárára vált volna, hanem egyenesen az előnyére. A Paddington 2 nagyon is tisztában van vele továbbra is, hogy mese, így az emberek a legkevésbé sem lepődnek meg azon, hogy egy esőkabátos medve mászkál közöttük (igaz, ez eddig sem volt probléma), de a sztorit szerencsésen sikerült továbbgörgetni.

Míg az első rész javarészt a Brown család és a marmelád mániás mackó összecsiszolódásáról szólt, amibe konfliktus gyanánt még bejött Nicole Kidman preparátora, addig az új rész már áthelyezi a hangsúlyokat. A történet ezúttal egy ellopott képeskönyv körül forog, aminek az eltulajdonításáért Paddingtont börtönzik be (természetesen ártatlanul), míg az igazi tettes Phoenix Buchanan a benne elrejtett nyomok alapján próbál mesés vagyonra szert tenni.

Nyilván egy elsősorban a kisebbeket megcélzó mese esetében nem a történeten van a hangsúly, hanem annak megvalósításán és persze a tanulságán. A hasonló mozik mindig ezen buktak el: Garfield sótlan volt, mint egy félkész lasagne (amellett, hogy 3 kockás képregényekből próbáltak érdemi filmet összerakni), Alvinék pedig lényegében nem tettek mást, mint az aktuális popslágereket adták elő héliumhangon, ezzel is pörgetve az eladásokat, mindemellett humorukban és karaktereikben is bárgyúak voltak. A Paddington 2 szerencsére nem tért le az útról, és a tónust már-már a gejl szintre emelte.

Most nyilván megijedt a kedves olvasó, pedig a Paddington 2 csupán úgy működik, mint egy musical, amelyből történetesen kivették a dalokat. Mintha a műfaj 60-as évekbeli minden pozitivitását és naivitását szépen belezúdították volna ebbe a filmbe: édes, de mégsem ragadós, cuki, mégsem nyúlik. Egy igazi boldogságbomba, amit vétek kihagyni kicsinek, nagynak és gyermeklelkű felnőttnek egyaránt.

A koncepcióval pedig mindvégig nagyon tudatosan bántak Kingék, mivel ez a szemlélet még mindig a címszereplő mackóból ered, akinek minden esése és kelése mögött nem az önkényes alkotói szándék áll, hogy most akkor jöjjön a kötelező hasra esős gag, hanem ott van benne a tanítói célzat. Utóbbi rendkívül finoman simul a történet szövetébe és élvezet nézni, ahogy pozitív, végletekig kitartó szemlélete átformálja blazírt, cinikus - mondhatni a hétköznapi ember természetére reflektáló - környezetét, akár Windsor Gardenben, akár egy "elvetemült" börtöntöltelékekkel teli dutyiban csücsül, miközben a pikírt, önironikus humor áthatja az egészet.

Emellett neves színészei sem veszik félvállról, hogy egy animált mackóhoz kelljen asszisztálniuk. Sőt mi több, a film közepén átkerül a fókusz az emberi szereplőkre, ami szükséges is, hiszen a Brown család ezúttal némileg háttérbe szorul. Sally Hawkins és Hugh Bonneville most is megkapja a maga játékidejét és mindketten sziporkáznak, de a gyerekeknek jó formán tényleg csak a hasznos statisztaszerep jut, viszont legalább nem is próbálnak nekik mondvacsinált konfliktusokat generálni, csak hogy meglegyen a maximális játékidő, amit egy picit ezúttal sikerült túltolniuk, így néhol leül kicsit a film. Ezt legalább ellensúlyozzák a most is nem egyszer kreatív betétek, valamint az olyan finom filmes és könyves idézetek, mint a Mission: Impossible, a Twist Oliver vagy A Da Vinci-kód, de még Hitler(!!!) is kap egy leheletnyi gaget. Az új belépők közül egyértelműen a manapság másodvirágzását élő Hugh Granté a reflektorfény, aki élvezettel, mégis mértéktartással ripacskodja végig a filmet és szemtelenül élvezi is a pojáca színész szerepét (önirónia, Hugh?), emellett játékidejét tekintve kiegyensúlyozottabb gonosz, mint Kidman volt. Azonban a prímet még így is Brendan Gleeson viszi, aki egy ilyen könnyed kis mesefilmhez képest meglepően erős alakítást tesz le az asztalra, de a pár mondatos szereplőket is sikerült karakterrel és bájjal felruházni.

A Paddington 2 minden téren sikeresen licitált rá elődjére: nem csak megőrizte annak báját, és emelte a cukiságfaktort, hanem mélyítette is azt, miközben a helyenként Wes Andersont idéző vizualitásában is tud újat mutatni. Hiába látjuk már az első percben a  történet feloldását, az mégis könnyekig hat mindenkit. Jólesik, mint egy marmeládés szendvics, amelyből azonnal kérnénk a következőt.

A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. A Paddington 2 november 30-tól tekinthető meg a magyar mozikban.