Palmer börtönviselt koranegyvenes férfi, aki letöltendőjét követően hazamegy, hogy új életet kezdjen. Nagyanyja szállásolja őt el, aki kedves, ám a rutinokat illetően szigorú: minden vasárnap eljár a templomba és bizony elvárja azt is, hogy amíg nála lakik, addig ő is vele tartson. Palmer készséggel belemegy, sőt, munkát is keres, bizonyítván hogy megbűnhődött azért a bűnért, amit elkövetett. Arra azonban nem számított, hogy hamarosan egy kisfiú gyámságáért fog küzdeni.

Palmer akkor kényszerül rá az apaszerepre, amikor a szomszéd lakókocsiban tengődő kábítószerfüggő anya magára hagyja a kisfiút, a férfi pedig akarva akaratlanul is rákényszerül arra, hogy a gondját viselje. A fiúról hamar kiderül, hogy kilóg a sorból: egyáltalán nem érdeklik a hagyományosan fiús dolgok, szeret Barbie babákkal játszani és csat van a hajában. Amikor Palmer megkérdezi tőle, ugye tudja-e, hogy ő fiú és hogy fiúk nem szoktak babásat játszani, akkor erre csak annyit felel: "Hát én fiú vagyok és én szoktam babázni.". A férfi nem tud erre mit mondani. Bővebb okfejtésnek helye nincs, nem marad más hátra, csak az elfogadás és az, hogy ne a többséghez mérje az egyént, hanem az egyént megvédje a többség elvárásaitól és betagozódási kényszerétől. Szerencséjére Palmernek segítségére lesz egy tanárnő, aki megkönnyíti mindkettejük dolgát azzal, hogy mérhetetlen szeretettel és elfogadással viseltetik irántuk - a börtönviselt ember és a másságával kitűnő fiú iránt.

Fisher Stevens, aki javarészt dokumentumfilmeket forgatott és csupán néhány nagyjátékfilmet (a 2002-es Just a Kiss-t, valamint a 2012-es Stand Up Guys-t) egy kiállásában és szerkezetében konvencionális, ám valahol mégis rendhagyó és szerethető melodrámát forgatott, amelyben a családot, mint a színtiszta szeretet által összekötött erőt ábrázolja. Konvencionálisnak hat, mert igazából láttuk már a legtöbb elemét máshol, nagyjából hasonló köntösben: adott egy férfi, aki új életet akar kezdeni és háta mögött szeretné hagyni bűnös, züllött múltját, valamint adott egy kisgyerek, aki ebben neki hatványozottan segítségére válhat. Felnőtt és gyerek kapcsolata eleinte kissé tartózkodó, de a fiú rámenőssége és cukisága (Ryder Allen olyan tüneményesen pislog és néz, hogy muszáj imádni) végül megtöri azt a bizonyos pajzsot és arra lesz figyelmes az óvatlan férfi, hogy gyerekeként bánik vele és bármit megtesz azért, hogy lelki világát megóvja.

Úgy éreztem, hogy már a zenei aláfestés és a rendezés is egyfajta kellemesen megszokott és kiszámítható síkon halad: andalító gitárzene; félközelik a főhős (Justin Timberlake tovább bizonyítja - teljes joggal -, hogy színészként is érdemes őt komolyan venni) elnyűtt, szakállborította arcáról; romantikus szál (Alisha Wainwright, a tanárnő szerepében); kiszámítható, ám jól irányzott és megalapozott konfliktusok; könnyes vég.

Mégsem lehet teljesen beskatulyázni a filmet, mert teljes mértékben becsülendő az, ahogyan finoman, semmi ráerőltetés nélkül ábrázolja ezt a tündéri kissrácot, aki teljes természetességgel babázik és nézi a "lányos" rajzfilmeket. Megkapóak azok a kettesben töltött pillanatok, amelyek alatt Palmer és Sam csak léteznek egymás mellett, vagy beszélgetnek - az ember szívét önkéntelenül is eltölti valami kellemes érzés. Stevens rendezése ezeken a pontokon éri el a maga csúcsát és ezeken a pontokon érhető tetten az a szív és az az empátia, ami végül elemeli az átlagtól.

Megható, hogy látszólagosan konzervatív és színtiszta amerikai melodrámába van ágyazva egy ilyen példabeszéd az elfogadásról és arról, hogy a család az tényleg nem csak ott van, ahol a vér és az azonos gének, hanem ott, ahol a szeretet és megértés. És igen, olyan ez az üzenet, amit nem lehet eléggé hirdetni és amit nem lehet eléggé megbecsülni. Ehhez pedig semmi köze annak, hogy ki hogyan "píszízik" vagy ki mennyire "libernyák". És van abban is valami megkapó, hogy Stevens még akkor sem áll le kardoskodni bizonyos karakterek ellen, amikor amúgy jogos lenne - lásd a drogfüggő, lecsúszott anyuka karakterét (Juno Temple apró szerepben alakul át teljesen), akit a film egy percig sem kezel alávalóként, inkább a társadalom áldozataként. A film valahol Az igazi csoda című alkotásra emlékeztetett - mindkét film a szeretet és elfogadás fontosságát hangsúlyozta és mindkét film picit hasonló eszközökkel tette ezt meg. Közönségbarát formában, zsebkendőáztatta elánnal. Szimpatikusan és nagy szívvel.

Összességében a végén némi hiányérzetem azért támadt. Azt éreztem, hogy nincsen annyira markáns és mélyreható a Palmer akár a karakterek vagy a konfliktusok ügyében, hogy igazán sokáig magammal tudjam vinni a filmet, viszont van annyira pozitív az életszemlélete ahhoz, hogy ezeket a hibákat ideig-óráig el tudjam neki nézni. Valahogy mindig azt éreztem, hogy húz magának egy vonalat, amelyet már nem léphet át, de alkatánál fogva talán nem is baj, hogy nem tette meg. Pozitív, életigenlő, egyszerű és megható melodráma kerekedett jó színészi alakításokkal, amit pont annyira felkavaró nézni, amennyire még nem fogunk tőle napokig álmatlanul forgolódni. Ez pedig rendjén van így. Az meg a másik, hogy Justin Timberlake-nek nem csak a szakáll áll jól, hanem ez a szőrösszívű, hallgatag jófiú szerep is. Tényleg felnőtt ez a gyerek, nincs mit tenni!