Unod már, hogy egy filmben mindig kell valami konfliktusnak, komplikációnak lennie? Egy történet klasszikus felépítése - expozíció, bonyodalom, kibontakozás, tetőpont, megoldás - túl mainstream? Szükséged lenne egy kis finom humorral fűszerezett kiruccanásra a szürke hétköznapokból egy másik ember szintén szürke, de harmonikus hétköznapjaiba? Akkor a Paterson a te filmed!
Patersonban (New Jersey) él Paterson, aki buszvezető (=busdriver), és akit egy Adam Driver nevű fickó alakít. Mintha a szereposztásnál szempont lett volna a véletlen egybeesés. Élete szinte mindennapja ugyanabban a rutinban telik, leírnám, hogy miből, de pont olyan unalmas, mint a "szürke hétköznap" kifejezés. És nem is ez a lényeg, hanem hogy ezt a rutint hogyan éli meg. Mert lehetne akár fásult is a melójától, de nem ez határozza meg őt, hanem az, hogy költőként művészi nyitottsággal jár-kel a világban, és egy gyufás skatulya is képes elgondolkodtatni, megihletni. Hogy vezetés közben mosolyogva hallgatja a legkülönfélébb emberek beszélgetését, hogy felfigyel a város különböző pontjain felbukkanó ikerpárokra, hogy a párjával kölcsönösen tiszteletet és teret adnak egymásnak.
Az ismétlődésekből fakadóan számtalan finom, kedves humorú pillanat fakad, és amilyen visszafogott a történetvezetés, ugyanolyan szolid, játékos és minimalista Adam Driver játéka is. Erre a szerepre már Kylo Ren előtt kiszemelte magának a film rendezője és írója, Jim Jarmusch, ami érthető is, hiszen nagyon érzékeny, okos játékra van szükség, hogy élettel és személyiséggel töltsön meg valaki egy ilyen szerepet.
Egy kicsit sarkítottam a bevezetőben, tetten érhető azért itt is a cselekménynek a halvány nyoma, és a fináléban felmerül a megtorpanás/folytatás tematikája is. Sőt, így utólag belegondolva még antagonistánk is van, Marvin, az angol bulldog képében. Már a neve is zseniális, nekem azonnal a Galaxis útikalauz stopposoknak deprimált és túl intelligens robotja jut az eszembe. Színészileg abszolút tartja a mércét Nellie, a Marvint játszó kutya, semmi meglepő nincs abban, hogy Cannes-ban díjat is kapott alakításáért. Nálam is ő vitte a pálmát, minden megmozdulása, bíráló tekintete és cinikus horkantása aranyat ér, az egész filmből vele azonosultam a leginkább, de ez mondjuk lehet rólam mond inkább bírálatot.
Ugyanis szép, szép ahogy ez a két ember él, tisztelik, szeretik egymást, gesztusaikban gyengédek és szeretetteljesek, de kicsit nehezemre esik elhinni, hogy öt percnél tovább is ki lehet bírni ép ésszel Paterson nőjét, Laura-t (Golshifteh Farahani), akinek mindennap támad valami világmegváltó kreatív ötlete. Mondjuk olyan sokat ő sem érintkezik vele, ahogy Petrarca sem tette azonos nevű múzsájával.
Paterson pedig egész nap körmöli a verseit, amelyeket az írás ritmusában meg is jelenít a film, azonban pár vers után nekem kicsit fárasztó volt ez a tagolt olvasás, jó lett volna készen is hallani a verseket. A film igazi hitvallás a költészet szeretete mellett, számtalan utalással a rendező kedvenc költőire, de ezen gyöngyszemek felszedegetése csak azok jutalma, akik képben vannak a kortárs angolszász irodalommal. Versszeretőknek azonban mindenképpen kötelező darab!